Mindannyiunk szívében ott rejlik a vágy, hogy a szeretet kibontakozhasson életünkben: hivatásunkban, kapcsolatainkban, munkánkban. Látjuk a gátakat, amelyek ezt a folyamatot meg akarják akadályozni, és érzékeljük, hogy nem a rabságra, az akadályoktól való függőségre vagyunk teremtve. A mi szívünk, lényünk egésze szabadságra, az önmagunkkal és Istennel való egységre vágyik, ebben pedig valamiképp azt szeretnénk megtapasztalni, hogy önfeledten kommunikálunk a környezetünkkel, mellyel kapcsolatban állunk. Közölni akarjuk mindazt, ami bennünk él és mozog, illetve képesek vagyunk társaink befogadására is. Ez egy gyönyörűszép harmóniát teremt, ahol szabadon ajándékozhatjuk önmagunkat és rácsodálkozhatunk a Jóisten meglepetéseire, amik egy lágy fuvallat, érintés, egy kellemes társalgás vagy egy mély megosztás formájában tárulnak elénk.

Erre vágyunk mindannyian és ebben a szándékban keresünk társakat, hogy ez a kommunikáció minél gördülékenyebben és szabadabban megvalósulhasson. Nem vagyunk a szerető kommunikáció diplomásított szakemberei, nem egy receptkönyvet tart a kezében, amely kész válaszokat és megoldásokat ajánl a különféle helyzetekre. Mégis előfordulhat, hogy a leírtak által a Jóisten talán szeretne valamit mondani vagy megerősíteni, ami talán már régóta ott dolgozik a mélyen, de még nem nyílt alkalom arra, hogy foglalkozzon vele. Nem a lélektan eszközei szerint járunk el, nem akarunk felszakítani semmiféle fájó sebet. Figyelmünket sokkal inkább a jelenre akarjuk irányítani. Célunk, hogy ami be van ragadva életünkben, az valahogyan fel tudjon szabadulni. Vágyunk arra, hogy ingyenesen, önajándékozóan és könnyen hallhatóan tudjuk magunkat adni anélkül, hogy védenünk kellene önmagunkat.

Testünk valóságában

Az életünk utazás egy folyón, ahol testünk a csónak. A szerető bölcsesség az, hogy a szellemünk úgy kormányozza a csónakunkat, hogy a lehető legjobb épségben tudjon végighordozni minket viszontagságos és szép utazásunkon, életünk folyamán. Egy gyönyörű egységről beszélhetünk, ami a testünket, lelkünket és szellemünket összeköti. Ha testünket nem egy börtönként értelmezzük, hanem mint a hármasnak egy részét, akkor egy kalandos utazáson vehetünk részt. Akkor már nem kell a testünket kolonc módjára vonszolnunk magunk után, hanem elkezdünk figyelni arra, hogy hogyan van jelen a testem a történetemben, az életemben. Mit üzen? Ha kellemetlen érzéssel találkozom, akkor ráfigyelek, és észlelni, értelmezni tudom üzenetét. Testi valóságban élünk, ami nemcsak egy külső adottság, hanem telve van lélekkel és rendelkezik a szellem bölcsességével. Ennek hasonlatosságára életünk sem csak egy külső forma, egy sors, ami adva van, és nekem ezzel a végzettel együtt kell sodródnom. A boldogság inkább egy szerető, belső viszonyulás, ami látja a körülményeket, a sorsszerű elemeket, de nem szolgáltatja ki magát ezeknek. A boldogság figyelmét a saját hozzáállásomra irányítja, ami nemcsak a testi valóságra, a konkrétumra korlátozódik, hanem telve van lelkessel és szellemivel; magával hozva az önfeledtséget és a szerető figyelést a minket körülvevő dolgokra. Amikor az ember ennek a háromnak (test-lélek-szellem) harmóniáját kialakítja, akkor mintegy a Jóisten egy fantasztikus illatába szimatol, ami azt mondja, hogy jó élni. Ekkor már nem érzi gyomrában a szorongást vagy torkában a gombócot, amikor beköszönnek a konfliktusos élethelyzetek.

Az életünk története olyan, mint egy lemez. Találunk rajta szép, meghitt melódiákat, de ott nyikorognak a fájdalmas dalok is. Ezekhez a dallamokhoz különféle érzések is társulnak, amik kifejezik viszonyulásunkat az adott történéshez. A szívünkben ébredő érzések kapcsolatot teremtenek az események és önmagunk, testi valóságunk között. Olyanok, mint a lemezjátszó tűje, amely továbbítja a rezgéseket, és ezek bennünk hallható dallammá lesznek. Az egyetemes történelem belevési magát saját élettörténetünkbe, megteremtve így az elevenséget, magát az életet. A testünk, az érzéseink, mint a lemezjátszó tűje, úgy érintkeznek valóságunkkal.

A testünk úgy találkozik életünk történéseivel, hogy az élet barázdái koptatják, rezgésbe hozzák egész valónkat. Az élet hangjait néha por tompítja, néha pedig, mintha karcolásokban ugrálna az életünk. Ha a dallam nem tetszene, ne felejtsük: a testünk, a gyémánttű, nem hazudik, azonnal jelez.

A testünk egy nagyon fontos üzenetet hordoz a mi életünkben. Akár kellemes, amire szívesen rácsodálkozunk, akár kellemetlen, ami elől talán elmenekülnénk, a testünk üzenete csalhatatlan. Meggyőzhetjük magunkat ész érvekkel az adott helyzet hozta sérülésekről, elkendőzhetjük a valóságot, a testünk úgyis sajogni fog, mert ő ismeri az igazságot. Tudja, hogy fáj. Hiába akarjuk elnyomni, az érzések, a zsigereinkből áramló erők nem hazudnak, és belépnek az életünkbe. Ha nem akarunk tudomást venni róluk, akkor bejönnek a hátsó kapun, talán szorongás, harag vagy valamilyen más testi fájdalom formájában. Nézzük meg testünk üzenetének néhány jellemzőjét!

1. A testünk arra figyel, ami neki fontos. Mint a tű hegye ott érintkezik a jelen történéseivel, ahol abban a szituációban éppen vagyunk. Nem feltétlenül ott, ahol akaratunkkal lenni szeretnénk, és ahova magunkat erőszakkal vinni akarjuk. Ha megszégyenítés ért, akkor hiába akarunk tovább száguldani vérző sebünkkel, mert az úgyis ott fog tátongani. Letudhatom úgy a helyzetet, hogy Jézusért szívesen elviselem a gyalázatot, és nem akarok ezért foglalkozni a sérelemmel. Ez rendben is van, de ez a második lépés. Az első az, hogy megállok és észlelem, rátekintek arra, hogy hol érintett az engem érzékenyen. Milyen értékemet akarom védeni, hol éreztem fenyegetve magam? Ha ezt meglátom, akkor ezzel együtt fel is sóhajthatok, és rácsodálkozhatok arra az ajándékra, amit féltek. Jóisten, azt senki sem veheti el tőlem, hiszen az tőled származik. Ekkor már azt is nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy ha Isten ezt a megaláztatást megengedi, akkor én Vele együtt bátran viselem. Ez nem az áldozat szerepe, aki a sarokba bebújva nyalogatja a sebeit. Itt már nem vagyok egyedül, mert az Úr Jézussal egységben vagyok, aki nem akarja, hogy elnyomjam magamban a kellemetlen érzéseket. Sokkal inkább igenli azokat, mert rajtuk keresztül még inkább kapcsolatban lehetek magammal és Istennel. A testem így egy új horizontot tár fel előttem, ami elmélyíti bennem az önismeretet, és segít újra Istenre figyelni.
2. A testünk egy akar lenni a találkozásokban. Az egység nem azt jelenti, hogy én, mint a liszt, amikor találkozom a vízzel, akkor elveszítem azt, aki vagyok, mert a másik kiszipolyoz, és erővel letördeli rólam mindazt, ami megkülönböztet tőle. Az egység sokkal inkább hasonlít egy mozaikhoz, ahol én is jelen lehetek úgy, ahogy vagyok, és téged is elfogadlak másságodban. Amikor katartikus élményünk adódik egy találkozáskor, akkor valami olyasmi történik, hogy az én másságom úgy illeszkedik a tiedhez, hogy egymást kiegészítik, és egyik sem érzi úgy, hogy a másik fenyegetné és védekezni kellene. Az egység a „magis”, a nagyobb felé mutat, amikor én általad növekedhetek. Megtapasztalok valamit Isten gazdagságából és kreativitásából, ami nagyon jó. Ennek kellemes illata van, és a testünkben is egyfajta kellemes bizsergést vagy ragyogást, csodálkozást érzékelhetünk, ami azt mondja, hogy milyen jó, hogy létezel.
3. A testi egész-ség, egység a boldogság, a harmónia. Ez azonban nem egy adottság, hanem egy folytonos kommunikáció. A boldogságkutatók is megegyeznek abban, hogy a boldogságra való képességünk.nem redukálódik csupán a genetikára, a gyermekkorunkban tanult viselkedésmódokra, a környezetünkben tapasztaltakra. Ezek a sorsszerű tényezők is fontosak, de nem határoznak meg bennünket, nem zárnak be egy kalitkába. A boldogságunk jelentős hányadát a viszonyulásunk, a történésekre adott személyes reakciónk teszi ki. Ez nem elégszik meg az adottságokkal, hanem arra törekszik, hogy hogyan élheti meg a lehető legjobban a jelen szituációt. Ez kommunikáció, egy közlés a történés és köztem. Akkor vagyok boldog, ha magamat oda tudom adni, ha kitárt karokkal jelen lehetek mások számára anélkül, hogy védenem kellene valamit, és körbe kellene bástyáznom magam. A boldogság azt mondja: tessék, itt vagyok, nyitottan arra, ami velem történik, figyelve arra, hogy hol van benne Isten, aki maga az élet.
4. Az egészség hiánya pótlás után kiált. Nincs meg az egység, lemezem tűje nyikorog és jelzi, hogy nem tudom magam szabadon odaadni. Dühöt érzek, ami egy vészcsengő: jelzi, hogy valami számomra fontos értéket védenem kell. Ha ezt nem tudatosítom, és Isten eltűnik a szemem elől, testem üzenetét figyelmen kívül hagyom, akkor jön egy késztetés, hogy ezt az értéket pótoljam. Bántotta valaki a főztömet, ami fenyegetően érintette az érzékenységemet a szépre, az alkotás vágyát, és úgy érzékelem, hogy valaki ettől meg akar fosztani azáltal, hogy kritizálja az ételt. Mintha az Istentől kapott kincstől valaki meg akarna fosztani, amit ösztönösen védeni akarok. Erővel össze akarom szorítani a tenyerem, amiben a féltve őrzött kincsem rejlik, és az esetleges rossz viszonyulásom mérget, pótcselekvést hoz maga után. Nem értékelitek a tudásomat? Nem baj, főzök én karácsonyra tíz fogásos vacsorát! Az, hogy a maradékot kidobjuk utána, az nem számít, mert csak arra koncentrálok, hogy érzékenységemet, hivatásomat, azt, ami nekem fontos, megvédjem. Az életemben fellépő vákuumot, hiányt én akarom betölteni, nem hagyva helyet Istennek és annak a vágynak, hogy vele összefüggésben tudjam szemlélni az engem ért hatást.
5. A testünknek nincs rossz üzenete. Nem sorolhatjuk két oszlopba aszerint, hogy kellemes, élvezetes vagy kellemetlen, fájdalmas érzéseket hoznak elő belőlünk. Testünk üzenete jó. Még akkor is, ha legszívesebben elröpülnénk a világ másik csücskébe. Jó, mert kifejezi testünknek azt a vágyát, hogy belehelyezkedjen a napi történések mozaikjába. Előfordul, hogy a mozaikdarabot helytelenül fogjuk, és emiatt az nem illeszkedik bele az egészbe, de ez nem azt jelenti, hogy el kellene azt dobnunk.

6. A testi érzések (izom összehúzódások, arckifejezések, testtartás, testi reakciók: görcs, ellazulás stb.) „kiáltások”! Lehet, hogy nem akarunk felfigyelni a maró érzésre, de nem kell aggódni. Legközelebb talán egy gyomorfekély formájában köszön vissza. Sok betegség nem más, mint állandósult „segélykiáltás” a testünk részéről és meghallgatást, megértést kér tőlünk. Ebben a témában számos szakkönyv megjelent, de ezek nélkül is felismerhetjük szívünk azon érzékenységét, amit a fájdalom megszólaltat. Fáj a hátam. Vajon mi lehet ez? Mit élek meg teherként, amit akaratom ellenére hordanom kell? Ezt hordom, de mire vágyok én igazán? A kiáltás ugyanis nemcsak azt jelzi, hogy mi az, ami bánt engem, hanem a kiáltás egyben egy sóhajtás is, ami legbelső vágyunkat hozza a felszínre.

Érzéseink hálójában

Emberi együttélésünket, életünket, egyáltalán a teljes emberi világunkat alapvetően meghatározzák az érzések. Az érzéseink a testünk és a gondolkodásunk között mintegy összekötnek minket a valóságunkkal. Érzések nélkül nem beszélhetünk emberi jelenségről.

Most nem célunk, hogy az érzések kialakulásáról beszéljünk, nem szeretnénk pszichológiai eszmefuttatásokba bonyolódni, csupán egy keresztény megközelítést szeretnénk megismerni az érzések szerepéről a lelkiéletben és arra teszünk kísérletet, hogy egy eljárásmódot javasoljunk, hogy hogyan „használjuk” érzéseinket arra, hogy a Jóistennel és az ő személyes ránk vonatkozó akaratával még szorosabb kapcsolatba kerülhessünk általuk.

Az érzések és a lelki élet kapcsolata

Sok fontos lelki tapasztalattal rendelkező szenttől olvashatjuk, hogy a Jóisten a szívünkön keresztül szól hozzánk. Antoine de Saint-Exupéry népszerű kedves ki írásában a Kis Herceggel mondatja ki a régi nagy bölcsességet: „Igazán csak a szívével lát az ember”. Ha ezt a mondatot más, talán kevésbé költői, de ugyanúgy szimbolikus szavakkal akarnánk kifejezni, így fogalmazhatnánk: az a bölcsesség, ha az emberi megismerésünket az érzéseink helyes magyarázata által szerezzük, nem pedig fordítva: ítélkező meglátásaink provokálnak bennünk érzéseket. A továbbiakban ezt az első olvasásra bonyolultnak tűnő, de alapvetően egyszerű mondatot szeretnénk megérteni lépésről lépésre kifejtve.

A keresztény bölcsesség (belátás) tehát egy tapasztalat helyes megértéséből származik. A tapasztalat azt jelenti, hogy történik velünk valami, ami lényegesen befolyásol, „nem hagy hidegen”, azaz érzéseket vált ki bennünk, belőlünk. Ezeket az érzéseket megtanulni helyesen „olvasni”, megérteni, és azokból életadó tanulságot leszűrni, ez lenne ennek a fejezetnek a célja.

A teljes emberi életünk egy folyamat, amit emberi mivoltunkból kifolyólag így is kifejezhetnénk: személyes és fordulatos története annak, hogy hogyan tanultam meg az idők folyamán harmonikusan és életadóan együtt élni testi mivoltommal. Testi mivoltunk abban áll, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, mert térben és időben élünk, térben mozgunk, anyag vesz körül, és anyagból vagyunk, és az anyag természete a mi életünk meghatározója is: keletkezés, változás, elmúlás… A megmaradás és megszűnés feszültsége többé-kevésbé tudatosan, de minden viszonyulásunk mélyén ott húzódik. Testi életünk tehát egy folytonos konfliktusos vágyódó és védekező magatartás személyes története.

A testünk egy nagyszerű ajándék, kedves csónakunk, amelyben ülve, mintegy a földi életünk folyóján végighajózunk. Az élettartamunk pedig a nekünk ajándékozott idő az élet-utazásunkra. Utunk során pedig a csónakunk folyton ütközik és tovasiklik, és nekünk, okos csónakosoknak, az lehetne szép hivatásunk, hogy úgy csónakázzuk végig az élet-utazásra nekünk ajándékozott éveinket, hogy szeressük is ezt az utazást és a csónakunkra is vigyázzunk, hogy végig szolgálhasson bennünket izgalmas utunk során.

Test – konfliktus – érzés – megértés – új belátás – új remény – megváltott cselekvés

Élethelyzeteinkben mélyen a tudatunkban (nem a figyelmünk központjában, mégis hatékony emlékezésként egy korábbi élményre) működnek olyan késztetések, amelyek azt jelzik számunkra valahogyan belsőleg, hogy biztonságban érezhetjük magunkat vagy sem. Spontán módon, emberi közeledésünk első kritériuma a bizalom. Ha a bizalomnak valami oknál kifolyólag hiányába kerülünk, testünk azonnal jelez, hogy védelemre szorulunk. Ez a jelzés nagyon hatékony és nagyon erősen hatása alá keríti figyelmünket. Amikor valamire figyelnünk kell, arra azt mondhatjuk, hogy „ez nem hagy hidegen”, erősen hat ránk, érzéseket vált ki belőlünk.

Istene közli akaratát az érzéseinken keresztül

Az életünk védelme, viszont, elsősorban nem egyedül a mi nagy gondunk. Sőt, igaziból leginkább mi magunk bizonyulunk a legtöbb esetben a legalkalmatlanabbaknak arra, hogy vigyázzunk az életünkre. Életünk keletkezése, alakulása és célba érkezése mind felülmúl minket. Életünket a Jóistentől kapjuk, Ő őrzi azt meg, vigyázza, teremti folyton és kívánja eljuttatni céljára. Az életünk védelme elsősorban nem a mi legnagyobb dolgunk. A Jóisten védi az életünket, Őt kell megértenünk minket védő szeretetében és együtt működnünk az Ő életet védő szeretetével. Ha ebben a szeretetben Őt nem akarjuk megérteni, figyelni, munkáját engedni és vele együttműködni, ha kivesszük erőszakosan az Ő kezéből életünk védelmét, akkor abból előbb-utóbb baj lesz. Az élet egy olyan csodálatos, paradox módon törékenységében elpusztíthatatlan, érzékeny finom minőség, amire ember önmagában nem tud vigyázni. A Jóisten úgy hív minket az életjátékunkban társnak, hogy nem rejtegeti üzenetét. „Nem bízza a véletlenre” vagy valami különös emberfeletti képességre, hogy megértsük személyesen nekünk szánt életvédő akaratát. Ott és úgy beszél velünk, ahol nem tudunk nem figyelni rá. Ezek pedig az érzéseink. Mert ugye senki sem unatkozik (érzések hiánya), amikor nagyon dühös? Mert ugye senki nem alussza át élete legnagyobb félelmét? A szentek megtanulták kiolvasni a Jóisten akaratát érzéseik mélyéről. Van, aki így írja ezt le: „megtanultam érteni az életemben működő Istent”, vagy: „legbensőbb vágyaimnak felfedezésében találtam meg az Isten vezetését”, vagy: „Isten törvényét a szívünkbe írta”… vagy: „Összetöröm kőből levő szíveteket, és helyette eleven érző szívet helyezek belétek…”. Jézus életéből tudjuk az evangéliumok nagyszerű tanúsága szerint, hogy Isten Fia a szívéből olvasta Atyja akaratát. Jézus szívéről nagyon sok megjegyzés van a Szentírásban. Nem beszélve arról, hogy amit mi „léleknek” olvasunk a Bibliában, helyesebben vágyódásnak is fordíthatnánk. A magyar nyelvben az érzés, a szív, a lélek közel állnak egymáshoz. Ha valakit „szívből szeretünk”, akkor a személyiségem mélyéből, igaz valómból jön ez a viszonyulásom. Ha teljes lelkemből kívánok valamit, akkor az egy olyan vágy, ami az egész hiteles életemmel van összefüggésben, személyiségem legjavával van harmóniában.

Gyakorlat az érzések tudatosításához:

1. Kinek milyen szentírási rész jut eszébe ezzel kapcsolatban? Milyen szentírási idézeteket tudunk felidézni, amelyek valamilyen módon érzéseket fejeznek ki? (pl. „És akkor Jézus lelke mélyéből megrendült és azt mondta: ...”) Osszuk meg egymással ezeket és próbáljuk meg rokon értelmű szavakkal körbeírni, hogy milyen érzés rejlik egy-egy ilyen megfogalmazás mögött.
2. Készítsünk egy érzés-listát! Gyakran összekeverjük a gondolat kifejezését az érzés megfogalmazásával. Például: „Félreértettnek érzem magam.” – ez esetben egy gondolatról van szó csupán, amit viszont kísér egy érzés: „Úgy sejtem, úgy gondolom, hogy nem egyformán gondolunk valamit, hogy a szavaink nem ugyanabban az értelemben hangzanak el, vagy nem akarod meghallani mondandóm igazi értelmét, azt, amit igazán mondani szeretnék… és emiatt szomorú vagyok.” Az érzés mindig rólam beszél, a gondolat a másik ember cselekedetét írja le. Például: „elítélve érzem magam” – ez nem egy érzés kifejezése, hanem egy gondolaté, amit persze, egy érzés kísér. „Azt gondolom, hogy elítélsz engem, és emiatt csalódott és szomorú vagyok.” Próbáljunk meg érzéseket megnevezni. Ha úgy gondoljuk, hogy valaki gondolatot közöl érzés helyett, keressük meg a kettő közti különbséget és vegyük észre a gondolat mögötti érzés.

Életünk egy folyamat, melynek során gyakran érezhetjük bizonytalanságban magunkat életesemények, más emberek viszonyulásai miatt; vagy testi, környezeti hatásokra. Erre bensőnk azonnal jelez, figyelmeztet érzések által. Habár világosan különbséget tudunk tenni kellemetlen és kellemes érzés között, fontos megértenünk és elfogadnunk, hogy az érzések önmagunkban nem rosszak. Nagy tévedés lenne például azt mondanunk, hogy vannak jó és rossz érzések. Mert az érzések, még ha kellemetlenek is lennének, nem lehetnek rosszak. Az érzések erkölcsileg nem minősíthetőek. Így nincsenek bűnös érzések sem. Az érzések jelzések a lényünk mélyéből, amelyeket meg kell tudnunk hallani. A cselekedet lehet erkölcsileg jó vagy rossz, de az érzés nem egyenlő a cselekedettel. Az érzések, a kellemesek és a kellemetlenek egyaránt „a testünk legmélyéből”, a lényünk legigazabb mélységéből forrásoznak, és megértésük pontosan abban segíthet, hogy cselekedetünk ne vak reakció legyen, hanem élet-védő, szerető kifejezés.

Az érzéseket tehát úgy kell elképzelnünk, mintha az életünk egy gleccseren vezetne keresztül, és mi lennénk a túravezetők, akik kezükben iránytűt tartanak, amelyik egy nagyon finom jelzésen keresztül jelzi, hogy hol lépdelünk enyhe homokkal borított jégszakadék fölött, és hol van a biztonságos erős talaj. Az érzések az iránytű kimozdulása; és a szívünk legmélye küldi hozzá a jeleket. Ezért az okos túravezető nem haragszik az iránytűre, ha az mozgásban van, nem tiltja meg neki, hogy jobbra-vagy balra kimozduljon, nem is ragasztja le a kis érzékeny tűt, még ha az olyasmit is jelezne, ami elsőre kellemetlennek tűnhet.

Lelki életünk (túravezető létünk) úgy kezdődik, hogy észrevesszük, és ítélkezés nélkül fogadjuk a szívünk érzéseit. Aki még nem gyakorlott ebben, eleinte elutasíthatja az érzéseket. Ezt azért tehetjük, mert korábbi életünkben az érzéseknek kiszolgáltatva gondolhattuk magunkat. Az a téves elgondolásunk lehetett, hogy életünket egyedül nekünk kell kézben tartani, istentelenekként éltünk, és azt gondolhattuk, hogy egyedül a mi akaratunkra és gondolatainkra számíthatunk biztonságunk megvédésében. Ezért úgy tűnhetett, hogy az érzéseink ki akarják venni az irányítást a kezünkből, mert erősek, mert saját életet élnek. Ezért néha harcba is kerülhettünk a saját érzéseinkkel. Az érzésekre minél inkább nem hallgatunk, eleinte annál erősebben, lökésszerűen akarnak mégis figyelmünk középpontjába kerülni. Ilyenkor, ha még a környezetünk, a társadalmunk is gyakorlatlan vagy ítélkező az érzésekkel szemben, még radikálisabban az érzések ellen szegülünk. Két biztos módja van, hogy kiöljük a kiszámíthatatlannak tűnő, érző szívünket és biztosan „kézben tartható” kőszívvé alakítsuk azt: 1. elnyomjuk az érzéseinket, beledöngöljük őket szívünk mélyébe, 2. racionalizáljuk, ítéletekké alakítjuk őket. Első esetben egy mély keserűséggé, egy mérgező alap-haragvássá üszkösödik vagy pedig depresszióssá, érzés és remény nélkülivé válik a szívünk. Második esetben mindenre gyors választ, képletet, típust, klisét, ítéletet akarunk alkalmazni, hogy az értelmünk birtokába szerezzük az érzésvilágunkat. Mindkettő lélek-ellenes cselekedet lehet. Később mindkettőről részletesebben szólunk.

Gyakorlat az érzések elfojtásának gyógyításához:

1. Próbáljunk felidézni olyan emléket, amikor „alapvetően, általánosan megkeseredett” emberrel találkoztunk. Nyugodtan merjük felidézni ezt a találkozást, és akár el is mesélhetjük egymásnak, persze névtelenül. Ez azért fontos, hogy tudjuk a megértésünkben jól lokalizálni, azonosítani az ilyen jelenséget.
2. Most próbáljunk olyan találkozást vagy élethelyzetet feleleveníteni, amikor racionalizáló emberrel találkoztunk. Volt már olyan, hogy „megszidtak” az érzéseink miatt, vagy próbáltak „lebeszélni” róla: „Ne mind szomorkodj emiatt! Ne félj! Hagyd már abba ezt a rinyálást!”
3. Vagy volt olyan, hogy gyors választ adtak egy érzésünkre, amikor viszont nem érkezett igazi béke ezáltal a szívünkbe: „Biztos azért haragszol, mert nem tudod az igazságot elfogadni! Azért félsz, mert nem bízol Istenben! Azért félsz, mert rejtegetsz valamit!”
4. Vagy volt olyan, hogy egy gyors elmélettel magyarázták érzéseinket: „Azért érzel így, mert nő vagy és minden nő érzelgős! Azért félsz, mert gyermekkorodban megijesztettek! Azért haragszol, mert olyan típusú ember vagy, aki erővel akar elérni mindig mindent! Azért vagy ilyen szomorú, mert melankolikus típus vagy! Ne vedd úgy a szívedre, az emberek mind ilyen gonoszak! Nem érdemes megsértődj, a világ már csak ilyen kegyetlen manapság! Ne is foglalkozz vele, minden férfi disznó! Ne is törődj vele, a felnőttek mind ilyenek!”

Idézzünk fel ilyen eseteket és név nélkül meg is oszthatjuk azokat egymással, hogy jobban felismerjük ezeket az érzés-elnyomó emberi stratégiákat.

Láttuk, tehát, hogy az érzések életünk különböző helyzeteinek kísérői, és személyes élet-védő, élet-igenlő üzenetek vannak benne. Mégis gyakorlattá lehet (bizonyos kultúrákban különösen is), hogy elnyomjuk, vagy racionalizáljuk az érzéseket. Ezt azért tesszük bizonyára, mert túl sok kellemetlen élményünk van arról, hogy az „érzések miatt” a konfliktusaink csak elmélyültek, eszkalálódtak. Amikor úgy gondoltuk, hogy az érzéseink miatt, képtelenek vagyunk mást tenni, minthogy bűnös cselekvéssel adjunk utat felgyülemlett, vagy nagy erővel ránk törő érzéseink energiatöltetének. Ha nem nyomjuk el érzéseinket és nem is racionalizáljuk, mi legyen velük, hogy előbb utóbb mégis ne bűnös cselekedetbe sodorjanak minket? Hogyan bánjunk érzéseinkkel?

Az érzések megértése – kommunikáció a szívünkkel

Amikor álmodunk, álmaink sajátos képi nyelvezettel közlik értelmünkkel azt a lehetséges utat, amit a jövőre nézve választanunk kellene ahhoz, hogy igazibb, nagyobb biztonságba és egészségbe segítsük személyiségünket. Az álomképeink tehát egy megértésre váró nyelvi rendszer, aminek üzenete van. Az érzéseinket nagyon hasonlóan egy szimbólum-rendszernek, vagy közlési eszköz-rendszernek tekinthetjük. Az érzéseink nagyon pontosan követik „testünk bölcsességét”. Az érzéseink azonnal jelentkeznek, ha valami fontos dolog van történőben velünk. A szeretet megtanulása azzal kezdődik tehát, hogy ítéletmentesen, megengedően és elfogadóan odafigyelünk erre a közlésre, odahallgatunk, megismerni akarjuk és nem kimagyarázni, megmagyarázni, rendre utasítani.  

Érzéseink arra hivatottak, hogy értelmezzük és megértsük azokat. Testünk és érzéseink nem hazudnak, nem tévednek és addig „szólongatnak”, amíg nem tudjuk nem meghallani őket! A testünk így kapcsolatot teremt lelki-szellemi mivoltunkkal, ahol értelmünk kikódolja mindazt, amit a testünk éppen mondani akar. Az egészség akkor valósul meg, amikor testünk, lelkünk és szellemünk hármasa harmóniában van, és a szellem megtanulja értelmezni az érzéseinket és aszerint cselekedni a törékeny testünk védelmére.

A gyakorlatban néhány lépést ajánlunk ahhoz, hogy érzéseinkkel egyre könnyedebben és csomómentesen bánjunk:

1. „Dühös vagyok!” Észreveszem érzéseimet (derű, félelem, harag, csalódottság). Nem azt mondom, hogy dühít ez az ember, hanem önközlően, magamról egyes szám első személyben beszélve megállapítom, hogy milyen érzések elevenednek meg. Fontos, hogy nem sodródom az ítélkezés árjával, ami a másikat szitkozná, mert az nem rólam szól. Az érzés pedig bennem születik, rólam mond el valamit, és nem a másikról. Az, hogy rátekintek az érzésre, segít kellő távolságot venni tőle.
2. „Érezhetek dühöt, ez nem bűn!” – ez most egy fontos üzenet! Nem nagyítom fel, nem bagatellizálom el, mintha nem is létezne, nem fojtom el, hanem tudatosítom, hogy ez az érzés egy üzenetet hordoz számomra. Együtt érzően tekintek magamra anélkül, hogy engednék a beteges bűntudatnak, ami ezen a szakaszon lezárná az értelmezés folyamatát, mert azt mondja, hogy ezt nekem nem szabad éreznem, ezt el kell nyomnom.
3. „Dühös vagyok, mert arra van szükségem, hogy…”, „Ezt érzem, mert...”, „Mit akarok védeni?” Mi bújik meg az érzés mögött? Meg akarom érteni magam, látni szeretném, hogy az érzés mögött mit védek, vagy ha kellemes érzésről van szó, akkor milyen vágy lángol bennem. Itt már egy mélyebb szintre érkezem, ahol kapcsolatba kerülök szükségleteimmel, érzékenységemmel.
4. Hogyan tudok a szükségem érdekében tenni anélkül, hogy valaki ellenében tenném? A vágyammal egységben léve, ahol Istent tapasztalom, már nem vagyok kiszolgáltatva az érzésemnek. A függőségből kilépve már szabadon tudok cselekedni, azt keresve, hogy a bennem levő vágy, amit az érzés védeni akart, hogyan tud egészségesen élni. Ha dühöt érzek, akkor hogyan tudom a számomra fontos dolgot megóvni úgy, hogy ne harapjam le senkinek a fejét.

Gyakorlatok

1. Milyen kellemetlen (vagy kellemes) érzésemet tudom felidézni egy munka-tapasztalatommal kapcsolatban? Pl. Legutóbb akkor éreztem nagy csalódottságot magamban, amikor…
2. Felidézem az eseményt: ki volt ott, mi történt? – címet adok a helyzetnek.
3. Igyekszem testi érzéssel is azonosítani a lelki érzést: pl. a mellkasomban éreztem, hogy…; vagy: a torkomban éreztem, hogy…
4. Keresek egy képet, szimbólumot: úgy éreztem magam, mint amikor…
5. És most empátiával nézek magamra: mert arra lett volna ott szükségem, hogy…
6. Ilyen helyzetben az lenne segítség nekem, ha… – kérés magam felé, amit úgy tudok konkretizálni, hogy…

Érzelmek/érzések listája  
Amikor kielégülnek a szükségletek

Amikor nem elégülnek ki a szükségletek:

A szerető kommunikációról általában

Ott kezdődik a történet, amikor nem egy lángoló, bátorító időszak, nem egy nagy hátszél a közeg, és már javában benne vagyunk a nehézségekben. Ha megnézzük a Szentírásban: az Úr Jézus életének a bemutatása igazából a pusztában kezdődik. A Lélek, a Jóisten megteremti a földet és elküldi az Ő Fiát a Földre. Amikor igazán megtestesül az Úr Jézus, az Ő nyilvános működésének elején, amikor kilép a színtérre, azt mondja: mostantól fogva úgy akarom élni az emberi életet, hogy akivel kapcsolatban vagyok, az megtanulhassa a Jóisten szerinti emberi életet. Az Úr Jézus élete azzal kezdődik, hogy a Lélek kiviszi Őt a pusztába. Ez a puszta-élmény pedig azt jelenti, hogy megéhezik, kiszolgáltatott, keresi a kenyeret, nézi, hogy mit lehetne megenni; zavarosak a gondolatai: „Azért jöttem, hogy böjtöljek, de azért mégis lehetne valamit enni, meddig fogom bírni?” Negyven nap van mögötte – nem azt jelenti, hogy öt hét és valahány nap. Ez egy kerek időt jelent, egy történelem van mögötte. Egy történet a háta mögött, múltja van már a pusztában, tehát nem csak úgy tör rá az éhség. Ez egy nagyon emberi érzés, és az Úr Jézus ezt ismeri. Ezt még más helyen is olvassuk a Szentírásban, amire a szó a fáradtság.

Nem arra a fáradtságra kell gondolni, hogy úgy leülnék egy kicsit. Itt a kifáradásról van szó. Ezt modern kifejezéssel burn out-nak mondják: kiégés vagy amikor belesülök valamibe. A belesülés az, amikor a fék beragad a tárcsába, bűzlik és a ferodon szagát érezteti. De bele lehet sülni valamibe úgy, hogy az emberen nem is látszik. Ezer dolgot teszünk egy nap, de van kettő, amiben már kiégtünk. Lehet, hogy gyönyörű, friss, eleven a párkapcsolatunk, ugyanakkor a munka területén kiégtünk abban a dologban. Lehet, hogy nyitott emberek vagyunk, de van egy-két barátság, ahol besült valami. Akkor mondjuk, hogy kiégett egy ember, amikor a szolgálataiban, kapcsolataiban is besült valami, és az Úr Jézus ezt nagyon jól ismeri. Azt gondolom, hogy minden emberi történelemnek része a puszta. Minden negyven nap után van egy puszta-élményünk, és a Lélek ezt akarja. Kiviszi az Úr Jézust a pusztába, hogy ezt élje meg. Az Úr Jézusnak ugyanakkor ez egy készület is a szolgálatra. Egy helyen azt mondja – tudva, hogy mit beszél –: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28).

Kik jöjjenek az Úr Jézushoz? Akik fáradtak, akik kiégtek, belesültek és terheket hordoznak. Az Úr Jézus azt ígéri, hogy üdeség lesz a szívünkben. Vegyük magunkra az Ő igáját. „Tessék? Én is így jövök, Úr Jézus, én is belefáradtam, hívsz engem is az oázisba? Találok ott koktélt és függőágyat? Jaj, pihentess meg engem is, csak egy hétvégére legalább! Nem is kell felszolgálnod, csak küldj egy angyalt, aki odahozza a kávét az ágyam mellé!” Mit mond erre az Úr Jézus? „Adok én igát nektek, vegyétek magatokra az én igámat!” Nem azt mondja az Úr Jézus, hogy nyugodtan feküdjetek ide le, hanem hogy az Ő igáját vegyük magunkra. Továbbmegy: tanuljatok tőlem – az én igámat és a tanulást ajánlom. Miért? Mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Mit jelent a szelídség? Két szelíd ember van a Szentírásban: Mózes – aki a hegyről lejöve odavágja a kőtáblákat – és az Úr Jézus. Miben áll a szelídségük? A szelídség erőt jelent, de nem az az erő, amivel védem magam. A szelídség az az erő, ami a Jóistentől jön, átjár engem és szolgálattá lesz bennem mások iránt. A szelídség tud kiáltani is, ha kell. A szelídség nem önvédelemre fordított erőt jelent. Az alázatot németül Demut-nak fordítják, ami bátorságot jelent. Tehát bátorságról van szó, ami nem a maga dicsőségét keresi, hanem valakire szolgálóan rámutat. Az alázat is erő. Az alázatos ember odahallgató és tevékeny: nem magára mutat, hanem az erőt mások szolgálatában használja.

Gyertek ide, mert szelídek leszünk, azaz erősek, frissek, tevékenyek; és alázatosak, azaz nem kell bajlódnunk saját személyiségünkkel: jaj, vajon hogy nézek ki, vajon mit mondanak, bocs, hogy élek. Nem... És ti? És neked? Az Én helyett a Te-re figyelek. Most látom, hogy milyen fájdalmas az, ha valakinek betörik a fejét, ezért szeretnék én a betört fejű gyerekek szószólója lenni. Ez az alázat és a szelídség. Ezt kínálja az Úr Jézus azoknak, akik kiégtek. Azt mondja: nyugalmat találtok lelketeknek, mert az én igám édes. Igáról van szó - az Úr Jézus azt az igát, amit visz, a nyakunkba akasztja. Ha van kiégett köztetek, le kell cserélni az igát, de nem letenni. Ez az a kiégettség, amit nem lehet kialudni. Nem csupán a fáradtságról van szó, nem elég egy alvás, ennek igacsere kell. Valamit ki kell cserélni, valamit másképp kell tenni. A mód, ahogyan cipelem, az nem jó. Lehet, hogy nem is jó dolgot cipelek, lehet, hogy nem jól cipelem.

Mi is az iga? Az iga egy szíj, egy szerkezet, amivel elhúzok valamit. Hogyha kiégtem, akkor vagy egy olyan követ akarok húzni, amit nem lehet, vagy azt el akarom húzni, mert azt hiszem, hogy el kell, pedig lehet, hogy csak rá kell ülni. Lehet, hogy arról van szó, hogy a szíj, amivel húzom, nem jó: szétvágta a testemet. A céljaimmal van a baj, vagy a móddal, ahogy én azt teszem, és az Úr Jézus azt mondja, hogy cseréljük le. Amit én javaslok: alázat, szelídség. Ez a legjobb pánt, sodrony, amivel húzni lehet, mert testhez álló, testünket nem teszi tönkre, nem égünk ki miatta.

Azt kívánjuk, hogy a kiégettségeinket ne tekintsük véglegesnek, a belesüléseinket utolsó szónak, és találjunk vissza a szívünkben arra a reményre, hogy ezt lehet másképp. Van egy másik iga, egy másféle eljárás, és vissza lehet találni az igazi forráshoz. Tapasztalok-e ilyen kapcsolatokat a családban, a szomszédságban, a munkában vagy bárhol az életemben találok-e ilyen kisüléseket?

Ennek a tünetei a nyugtalanság, békétlenség, reménytelenség, erőtlenség, csalódottság és talán az elején egy erős késztetés az önvédelemre. Későbbi tünetek a lustaság vagy a feledékenység, ezek mind lehetnek a jelei annak, hogy valamiben kezdünk kiégni. Ez azt jelenti, hogy eltávolodtunk a reményünk forrásától, de az Úr Jézus visszahív.

A szerető kommunikáció művészete

Szent Ignác egy nagyszerű pedagógus, egy nagyon kedves szent, misztikus, és van egyfajta pedagógiai következetessége. Ő és néhány barátja megalapítja Párizsban a jezsuita rendet. Az első társaság, amelynek tagjai tanult emberek, arra vannak kérve a pápa által, hogy jöjjenek el a tridenti zsinatra. Egy nagyon nagy zsinat történik Ignác idejében: a tridenti zsinat, ami gatyába akarja rázni az egyházat. Három-négy jezsuitát a szentatya zsinati tanácsadónak hív; egyikük, amire odaér, sajnos meghal.

Ignác ezeknek a társaknak, akik odamentek Rómába, ad néhány tanácsot: hogyan vegyenek részt a zsinaton. Ignác azt mondja a társaknak, hogy ilyesmi legyen, amit csináltok: először is tudatosítsátok azt, hogy elővigyázatosnak kell lenni. Ha nem vagyunk elővigyázatosak és Isten segítségét nélkülözzük a beszélgetésben, akkor ezek a kapcsolatok nekünk és másoknak is sok kárt okozhatnak. Ha egy párbeszédbe elegyedsz – egy beszélgető, együtt gondolkodó kapcsolatba –, és nélkülözöd az Isten segítségét ebből a beszélgetésből, akkor ez a beszélgetés és kapcsolat nagy- nagy kárt okozhat neked és a másiknak. Ez az első, és ezt tudatosítsd! A második: ami engem illet, ha beszélnem kell, nyugodt, meggondolt lennék. Igyekeznék, hogy tele legyek szeretettel, amikor beszélek, különösképpen akkor, ha olyan kérdésről esik szó, amit a zsinaton tárgyalhatnak. A harmadik: nem sietnék beszélni, de fáradhatatlan figyelemmel higgadtan hallgatnék, hogy be tudjam fogadni, meg tudjam ismerni beszélőtársam gondolatait, érzéseit és szándékait.

Zseniális! Ötszáz évvel ezelőtt azt mondja: a nyugtalanságot – hogy én is mondjam el, amit akarok – próbáljam elengedni. Azelőtt, hogy kapcsolatba kerülnék bárkivel, tudjam, hogy Istenről van szó. Ha elfelejtem, akkor baj van és életre szóló sebeket kaphatok. Ne hagyjam ki a fontos beszélgetésekből azt a tudatot, hogy Isten jelen van. A második: nyugodt lennék a beszédben. Ignác azt mondja: ülj le, lazíts, engedd el, amit mondani akarsz, mert feszíteni és kötni fog, hogy nem tudod elmondani, és nem tudsz odafigyelni, amit mondani akarnak neked. A harmadik: nem sietnék beszélni. Amikor hallgatunk, fáradhatatlan figyelemmel be akarom fogadni, meg akarom ismerni a beszélő társam gondolatait, érzéseit és szándékait. Mire irányul Ignác figyelme? Megismerés: értsem meg, fogadjam be őt. De mit? A gondolatait azért, hogy tudjam, milyen érzések vannak mögötte; azért, hogy az érzések mögött megértsem a szándékát, amiről nem vitatom el, hogy jó.

Ez egy fordítás. Azért van, hogy így jobban tudjak válaszolni, ha egy kérdést tesz fel, vagy egyszerűen meg tudjam őt hallgatni. Ignác így képzi a tanult embereket, a zseniket, akik lehet, hogy többet tudnak, mint a legtöbb bíboros. Ezek az emberek attól a vágytól égnek, hogy az egyházon segítsenek, és odaküldi őket hallgatni. Ignác életében nagyon sok levelet ír, és a társainak is ezt ajánlja, hogy érezzék egymást hálóban. A monasztikus rendekhez viszonyítva a jezsuiták kolostora szívháló, ezért a kommunikáció nagyon fontos Ignácnak. Ez az egész a lelkigyakorlatokból ered. A „Lelkigyakorlatok” úgy épül fel, hogy az emberi életet teljesen kicserélje, helyrehozza, megjavítsa; gyakorlatilag eljuttat a halálon túli élménybe, amikor már szabadok vagyunk mindentől. A végén már azt mondjuk, hogy élek, de már nem én élek. Ezeknek a lelkigyakorlatoknak a csúcsa, az egyik legszebb imája, amikor Ignác azt mondja, hogy mostantól így imádkozzatok. Ezt a fantasztikus elmélkedést úgy nevezi, hogy contemplatio ad amorem (szemlélődés a szeretet elnyerésére). Betanulni a szeretetet, engedni, hogy átjárjon, aki maga az Isten!

Azt mondja, hogy ajánlatos két dologra ügyelnünk. Az első: a szeretet inkább cselekedetekben nyilvánuljon meg, mint szavakban. Ne beszéljünk a szeretetről, hanem cselekedjünk! A második: a szeretet a kölcsönös közlésben áll. Aki szeret, adja és közli azt, amije van. Akit pedig így szeretnek, adja annak, aki így szereti. Mit adjanak? Azt, amijük van, vagy amijük lehet nekik, és a másiknak a javára van. A szeretet a kölcsönös közlésben áll. A kölcsönös közlés nem azt jelenti, hogy ha te igen, akkor én is. Nem. A kölcsönös közlésbe beleadjuk magunkat, azt, amink van vagy amink lehet, akár a vágyainkat is. Ez a kommunikáció, ez a szeretet. A szeretet kommunikáció, amibe nem csak a szavak tartoznak. A spanyol a beszélni igét hablar-nak fordítja, amivel a magyar nyelv is eljátszadozik: hablatyol. A kommunikáció azonban más: beleviszem a közlésbe, ami vagyok, amim van, ami lehetek és ami a másiknak jó.

A kommunikáció maga a szeretet: közössé tétel, odaadás. Nem egy akarat keresztülvitele a másikra. Én, amikor veletek kommunikálok, közössé teszem egy nagy kutatásomat, felfedezésemet és vágyamat, hogy hogyan lehet szeretni. Hogyan hozzuk a földre a Jóisten országát, és ezt hogyan valósítsuk meg magunk között, és én a magam életében? Ha valamit át akarok nyomni a másikon, akkor megszűnt a szerető kommunikáció, mert nem egy ingyenes odaadás arra, amire neki szüksége van. Ha az akaratomat át akarom nyomni, az már manipuláció. Lehet, hogy jó dologról van szó – az akaratomnak jó szándékú beleerőltetése a másikba. Ez nem kommunikáció. A közlés az, hogy én, aki és ahogyan vagyok, bízva abban, hogy a Jóisten ereje jár át, adni tudom azt, ami a Jóisten rajtam keresztül a másiknak akar. Hallgatok és figyelem, hogy mi lehet a másik javára. Lehet, hogy csak annyit mondok, hogy értem. Tényleg? Igen. Lehet, hogy ez a legtöbb, amit tehetek. Ez egy szó, de mégis több: egy tett, közössé levés. Tessék! Itt vagyok: egy nagydarab ajándék, és nézem, mire lehetnék jó. Akinek és amikor jó, vegye el; ha nem, akkor vegyen el valami mást. Ez a szabadság és az ingyenesség. Látjátok, hogy milyen gyönyörű! A rózsák azért élnek, mert szépek, tudják, hogy az a környezetnek jó. Az akácfának a termése miért olyan mézédes? Mert tudja, hogy a méhek szeretik. S ha nem kell, akkor nem kell, de ő akkor is tudja, hogy ő ilyen. Milyen csodálatos ez a tiszta, szabad szeretet! Ez az iga, ez az eljárásmód jó, visszavisz minket az erőnkbe.

Amim van, azt még könnyebb odaadni; ami vagyok, azt viszont már nehéz. Főleg akkor, ha igazán én vagyok. Annál inkább vagyok önmagam, ha törékeny vagyok és benne vagyok az emberségemben. Ez a legnagyobb odaadás, mert ez mez nélküli közlés. Ezért az szeret nagyon, aki nagyon odaad. Aki nagyon odaad valamit, annak van a legnagyobb szeretete. Ami a legnehezebb belőlünk, az a sérülékenységünk, amit nem is szabad erőltetni. Ezt csak ingyenes és szabad kommunikációval lehet megtenni. Ezért ha valaki azt mondaná, hogy tudom, fájdalmas, amit mondani fogok, de nagy hülyeséget csináltam; aki szerető kommunikációban van, ilyenkor megáll, ünneplőbe öltözteti a lelkét, és tudja, hogy nagy ez a pillanat. Azt mondja, hogy most egy igazi valakit fogok kapni, nem egy információ fog átjönni, hanem ő maga. Ő pedig azt mondja: önzésből becsaptalak, nem jól csináltam, tudtam, hogy fáj, de beleestem ebbe a dologba. Még mindig ünneplőben van a lelkem és még mindig fogadom őt a legmélyén, a legtörékenyebbet. Vagy lehúzom az ünneplőt a lelkemről és azt mondom: „Hogyan tehetted ezt velem?” Az ördög a figyelmemet rögtön visszafordította rám. Abban a pillanatban felveszem a mezemet, a pajzsomat, és eltűnök. A másik, aki lemeztelenedett előttem, visszaöltözik, és azt mondja, hogy hallgass, mert én is tudnék mondani egy-két dolgot rólad. Itt vége a kommunikációnak. Elkezdődik a kiégés és a besülés. Minden egyes szó pecsétté válik, innen minden egyes szándék és akarat fék, ami még jobban belesüt. Ilyen pecsétekkel van tele az életünk, és csodálkozunk, hogy ez az iga nem könnyű. Az Úr Jézus azt mondja, hogy nincs szükség erre. Meg lehet ezt újítani, vissza lehet térni. Ez nem kibírhatatlan, nem egy csinnadratta, hanem egyszerű kommunikáció. Azt jelenti, hogy itt állok én, és ingyen, amim van és aki vagyok, odaadom; ha tőled jön valami, akkor ugyanígy vagyok jelen. Ha férjem idegesen jön haza, akkor én hogyan reagálok? Megengedhetem-e a társamnak, hogy sokféle legyen? Sok minden hatására sokféle. Ajándék-e nekem ő úgy, ahogy jön? Megengedhetek-e magamnak nehéz érzéseket a férjem részéről? Megengedhetem-e, hogy ő olyan hatás alá kerüljön, ami kellemetlen? Vagy nem? Megengedhetem, de azt hagyja a munkában! Így nekem egy háromnegyed férj kell, aki elég „szobatiszta”. Az már nem kell. Válunk el… Leválasztok belőle valamit, ami nem kell. Miért hagyom ott? Mert nekem nem a férjem kell, hanem valaki, aki segít a gyerekeket gondozni. Egy elvárással, egy mélységgel vagyok iránta, amit kimondok vagy nem, de ott van. Azért jön haza a férjem, hogy az én méltóságom is legyen valahol! Hát így ne jöjjön haza!

Én, aki és ami vagyok, ingyen adom a másik javára. Mi a legtöbb, amit odaadhatok? Amikor ő kapálna, gyorsan odaadok egy kapát a kezébe, mert ezt kereste. – Honnan tudtad? – Hát látom, hogy mit csinálsz. – Jaj, áldott, jó asszony! Még a gondolatomat is kitalálta! – Látom, nem volt olyan nehéz, tudom, hogy néhány dolgot elhagy, örülök, hogy neki segítség volt. – Jaj, áldott, jó asszony! Itt van, a kezem alá dolgozik, segítőtárs.

A szerető kommunikáció ellentéte az akaratosság. A bűnöm az, hogy nekem legyen, én jónak tűnjek és az én akaratom teljesüljön. Ami nem ingyenes kommunikáció, az mind-mind kölcsönösség és vásár. A világ ilyen: nekem legyen, az én image-em, személyiségem értékelve legyen, és az én akaratom ki legyen vitelezve. Az egész társadalomnak ilyenek a játszmái, de ezek játszmák. Ez nem szeretet. Ezek olyan játszmák, amelyek fárasztanak, amelyeknek ára van, és melynek hatására nem kapok levegőt. Ami a forrás és visszavisz minket az erőnkhöz, az a kommunikáció. Azért, mert a kommunikáció maga a Jóisten. A közlés maga a szeretet és a szeretet maga a Jóisten. Mi hogyan imádkozunk? A mi imádságunk legyen kommunikáció, közöljünk, ingyen adjuk oda és ingyen is fogadjuk! Ez jó, olyan, mint egy szuszogás. A mi erőnk menjen ingyenesen szolgáló erőként, és így fogadjuk, amit kapunk: az egész életünket!

Hogyan kommunikáljunk? Először is: ingyen és ajándékszerűen. Ami itt van: egy nagyszerű ajándék. Ha nem kell, én nem sértődök meg, nem akarom erőszakkal átnyomni. Ez az első: ingyenes és élvezetes.

Azt mondja Ignác, hogy élesítsd ki a figyelmedet arra, amit gondol, érez és akar. Ez a legmélyebb kommunikáció. Amit én oda tudok adni, az egy titok. A Szentírás azt írja, hogy Isten a vesék vizsgálója, a mélyen van. Honnan tudom, hogy mi ez a titok? Nem tudom konkrétan, de a testem, a zsigereim valahogy ösztönösen, spontán módon megérzik. Ez az életbölcsesség. Ez itt van bennünk. Amikor én odaadom az életemet, akkor ezt adom oda: az élni akarásomat, azt, ahogyan vagyok. Ha ezt meg tudom tenni, akkor kellemes érzéseim vannak. Ha ez az élet tud jönni és szolgálat lenni, akkor a szívemben levő érzések azt mondják: ez az! Az én életenergiám szolgálóan tud jönni, amit az érzéseim is megerősítenek. A kellemes érzéseim visszaigazolnak: ha ezt érzem, akkor rendben vagyunk. A szavaink és a megállapításaink pedig szimbólumok. 99%-ban nem filozófiát közlünk egymással, hanem verset mondunk, egy szimbólumrendszert használunk, ami semmi másra nem jó, minthogy kifejezze az érzéseimet. A kommunikáció akkor igaz, ha szimbólumaim, ítéleteim mögött egy érzés van. A másik ilyenkor fogadni tudja az érzéseimet és mögötte pedig azt, aki én vagyok. A szó nem az én szimbólumom, nem kell magamra vonatkoztatnom, mert az őt, az érzéseit fejezi ki. A szerető kommunikáció tehát egy állandó fordítás. Meghallgatom a másikat, beengedem őt a benső terembe. Ebben a hallgatásban, amiben nyugalom van, azt figyelem, hogy mit érez az az ember, aki ilyet mond; hogy az, aki ilyet érez, annak mire van szüksége. Ki ő mögötte? Mit érez, aki azt mondja, hogy tetű? Frusztrált, be van ragadva valami. Mire lenne szüksége? Meghallgatásra, befogadásra, jelezésre, hogy észrevettem és elkezdtem nyitogatni a helyeket, hogy befogadjam.

Nem nevezem kommunikációnak azt, amikor az egyik saját magáról nagyon mélyen valami fontosat betett, és a másik nem fogadja. Kommunikáció az, amit odaadok, ő kinyújtja a kezét és én nézem, hogy fogja. Én mondok valamit, ő nyitott rá és fogja; hozzám pedig megérkezik az, hogy ő fogja, én visszamondom azt, hogy köszönöm szépen. Szívesen! Ez egy kör. Én kilépek magamból, odaadom; ő kifejezi, hogy megérkezett hozzá, én meg kifejezem azt, hogy kialakult bennem a biztonság, hogy fogja, hanem nem adom oda. Érzem ezt, és utána kifejezem a hálámat. Köszi! Szívesen! Ami ennél kevesebb, az csak mondás.

Ami fontos, hogy ehhez egy döntés kell. Ez nem jön spontán módon. Elköteleződni egy ilyen kommunikáció mellett, egy nagy lélegzettel lehet: én ezt szeretném és akarom. Ezt nem lehet erőltetni. De jó lenne, ha így lehetne kommunikálni! De ezt nem fogja támogatni semmi kívülről. Ez egy belső elköteleződés. „Én ezt szeretném akkor, ha ezt a férjem is így csinálná.” Akkor ez nem fog menni, mert az a férjem döntése és nem az enyém. Ez csak ingyen megy. Az, hogy a másik fél kipróbálja-e, az az ő baja. Ha nem, hát akkor is! Ez egy ingyenes döntés és elköteleződés. A szeretet melletti elköteleződés a Jóisten, és ez nem más, mint imádság. Az imádság a szeretet gyakorlása.

Összefoglalás

A szerető kommunikáció nem eszköze az üzenetátvitelnek vagy az akaratunk megvalósításának a másikon. A szerető kommunikáció cél, egységet hoz létre, s mint ilyen, maga a Jóisten jelenléte, „megtestesülése”.

1. A szerető kommunikáció elsősorban nem csupán egy problémát akar megoldani, nem csupán közöl valamit (informál), hanem benne az ember saját magát adja oda a másiknak, és a másikat fogadja úgy, ahogyan az van.
2. A szerető kommunikációban a másikat nem csupán megértjük, hanem meghallgatásunkkal és visszajelzésünkkel abban segítjük, hogy ő maga, mint tudatos szeretett személy létrejöjjön – tehát teremtjük a másik személyt és magunk is teremtődünk.
3. A szerető kommunikáció egy kifejezett, vagy ki nem fejezett szabad döntésen alapul (tehát nem csupán spontán), melyben egyfajta szövetséget kötnek a felek egymás tiszteletteljes, szabad és ingyenes kommunikálására (közössé tételére).
4. A szerető kommunikáció lényege: tudom közölni 1.) a gondolataimat és 2) érzéseimet és az azok mélyén meghúzódó 3) alapvető szükségleteimet meghallhatóan és elfogadhatóan, valamint meg tudom hallani es el tudom fogadni szabadon a másik fél önközlését.
5. A kommunikáció csak a kölcsönös bizalom katarzisában válik teljessé: B nyitott A-ra, ezért A közli magát B-vel. B meghallgatja és visszajelzi A-nak, amit kapott A-ból. A vállalja ezt vagy kiegészíti. B visszajelez, hogy igazi kommunikációs élménye volt, A hálás és spontán nyitottságot érez, hogy ő is fogadja B esetleges szabad megosztását. Kommunikációs kör!

Mindez valóságos lesz a „közös tér”-ben. „Isten Országa köztetek van” egyenlő a szerető kommunikációban kialakult kommunióban. A szeretet egy képesség közös terek létrehozására és fenntartására.

A szeretet egy képesség, amely gyakorolva növekszik, egy ajándék, amely ajándékozva jön létre. A szeretet létezik csak, mégpedig örök, átnövi a halált és még azt is integrálja, minden más, csak a szereteten élősködő vírus, por, ami a halálban megsemmisül, nem élheti túl a halált. A szeretet egyéni döntés, de csak együtt megy.

A szerető kommunikáció akadályai

Az egység maga a Jóisten. Az egységet az hozza létre, amikor a különbözőségek egységet tudnak építeni. Mégis gyakran akadályokkal szembesülünk az egységélményünkben. Az egység első számú akadálya az, amikor a másságok azért nem tudnak találkozni, mert nem akarnak egymáshoz illeszkedni. Megszeretünk valakit, mert olyan más. De amikor összeismerkedünk, gyorsan elkezdjük a másikról letördelni, ami más. Máskor pedig megvonjuk magunktól a másságokat, önként lemondunk a különlegességünkről, és akkor egy nagy csupaszságot teremtünk. Megelégszünk a legkisebb közös többszörössel. Ez az ökumenikus igyekezet, amikor mindent, ami más az enyémhez képest, elhagyunk, és nem marad semmi. Egy uniformis, arctalan massza keletkezik, ahol a másságok nem erősítik fel egymást, mert nem akarnak önmaguk lenni, nehogy megsértsék a másikat másságában. Ezért öltözzünk szürkébe, ne mondjunk egymásnak szavakat, mert azok bánthatnak! A másságok vagy lepusztítják egymást, vagy megakadályozzák, hogy egység jöjjön létre. Mi az, ami lehetősége az egységnek, hogy minden másság önmaga maradjon? Ez a tisztelet. Így a másság nem kelt félelmet a másikban, hogy megakadályozza az egységet.

A szív legyen szív, a vese legyen vese, hogy egymást segítsék, mindegyik megmaradva önmagának. Ez az egység. Egység az, hogy megértem, befogadom és helyet adok neki. Egység az, hogy átérzem, megindít bennem valamit. Beengedlek az életembe, a házamba és megengedem, hogy az légy, aki vagy. Az a világ, amiről a Szentírás úgy beszél, mint a sötétség világa, éppen ezt nem akarja. Azt mondja: „nem lehetsz, hacsak nem…” Fittnek, gyorsnak, hasznosnak, szépnek, divatosnak kell lenned, s ezek mind-mind olyan feltételek, megszorítások, hogy ne lehessünk egyek. Ez pedig kizárja Istent, az Egységet. Mellesleg pedig hiányérzetet is okoz, amivel nem lehet élni. Ez olyan, mint amikor vákuum keletkezik, amikor úgy érzem, hogy rögtön szelepet kell találnom, mert beszippant valami. Amikor nem vagyok egy a hivatásomban, akkor létrejön ez a vákuum, és késztetést érzek a pótcselekvésre: a cigire, az evésre, ivásra stb. Ezért van az, hogy ha a házasság egy olyan együttélés, ahol hiány keletkezik, egy darabig lehet így élni, de a szív ezt nem bírja el. Valaki munkafüggő lesz, mert a munkában egységélményt talál. Úgy lekötik azok a feladatok, hogy eggyé válik velük. Minden pótcselekvés szublimáció: ott van a hiány; és én lemegyek a pincébe bélyeget gyűjteni, eljárok a Caritashoz. Mindenféle nemes ügyért dolgozom, de ezek hiányból fakadnak.

A mi élettörténetünknek az alapja és az alapérzékenysége, hogy hol, hogyan és milyen érzékenységgel valósul meg az egységélmény az életünkben. Ez a hivatás. Az én hivatásom az, amilyen érzékenységen keresztül egységélményben vagyok. Mi az én hivatásom? A papi vagy tanári „hivatás” az egy pálya, egy szakma, a teendőknek a sora. Kérdés az, hogy papként milyen érzékenységem által lehetek egységélményben. Az, amikor a gyónásban Istent láttam: na, azért lettem pap! Amikor a beteggel rohantam a kórházba, és kértem, hogy az Isten adja vissza neki az egészségét: ezért lettem pap! Az én érzékenységem szerint hogyan tudok egységélménybe kerülni… Hogyan tudom ezt elmélyíteni? Hogyan tudok kommunikálni? Hogyan tudom magam ajándékozóként odatenni? Ennek mélységei vannak. Ez egy nyelv, amit meg lehet tanulni. Vannak olyan társadalmak, amelyek jobban tudnak szeretni. A szeretet tanulható. Mi által gyakoroljuk a szeretetet? Mit jelent a gyakorlottság a szeretetben? Azt, hogy nehéz helyzetekben is tudom ingyen, szabadon, feltétel nélkül szeretettel fogadni vagy adni magamat. Egy betegséget el tudok fogadni, mint ajándékot. Aki ilyet tud tenni, nagyon tud szeretni. Aki nem tud kommunikálni a betegségével, vagy nehéz helyzetben nem tud mit kezdeni a problémával, ő már kevésbé tud szeretni. Meg vagyunk hívva arra, hogy kommunikáljunk nehéz szituációkban is.

Az Úr Jézus utat mutat nekünk, hogy hogyan tanuljuk a szeretetet. A legnehezebb kommunikációs helyzetbe születik bele. Ebben pedig megmarad ajándékozónak, önközlőnek és befogadónak. Azt mondja: „Atyám, én nem lépek bele a kölcsönösségbe – ha ők erőszakosak, én nem leszek erőszakos”. Azt mondja, hogy ezek az emberek nem önmaguk, ők nem ilyenek, csak most belekerültek az agresszió kölcsönösségébe. Ajándékozóan, szeretettel fogadja a kicsi embert, aki ugrál egy lándzsával a kezében, és halálra piszkálja az Istent. Ebben a helyzetben is szeretettel, ingyenesen, feltétel nélkül fogadja azt az embert, és adja önmagát, ahogy Istenként van, és nem akar ördög lenni. A legnehezebb helyzetben tudja a Jóisten gyakorolni az Úr Jézusban a szeretetet. Ebben példa nekünk. A kommunikációs képességünk növelhető azáltal, hogy gyakoroljuk. Aki sokat bocsátott meg, az nagyon szeret. Aki sokat tud elfogadni és befogadni, az nagyon szeret. Aki a nehéz helyzetekben is képes ingyenesen adni magát, anélkül, hogy védekezne, az nagyon tud szeretni.

Az egyik gát, ami nehéz helyzetet okoz, ha címkével illetem az embereket. Felállok, kívül emelkedem az emberi léten, istenné teszem magam, és elkezdem jelzőkkel azonosítani az embereket: szép vagy, okos vagy… Én csak tudom. Ügyes vagy! – pozitív címkével dresszírozom a másikat. A kutyát csonttal szokták, a férjet dicsérettel. Fölötte állok, isten vagyok, és én tudom, hogy mikor ügyes. Ő pedig elkezd úgy viselkedni, mint a kutyám.

Én vagyok az isten. Honnan veszem a bátorságot, hogy jót vagy rosszat mondjak a másikra? Az ördög nyelve ez. Így keveredik az igazság a hazugsággal. Kitulajdonítjuk magunknak a jó és a rossz kritériumát, és így mondjuk meg a másik embernek, hogy ki ő. Én vagyok a rendező, Isten csak egy szereplő az én drámámban. Egy nagyon fontos szereplő, akit a színpad fölé helyezek, és ha valami nem működik, akkor hozzá folyamodom, hogy csináljon valamit. Van egy automata, amivel beindítom őt: rózsafűzér, szentmise – de a rendező akkor is én vagyok. Nem azt mondom: „Istenem, akkor most hogyan szeretnéd, hogy mozduljak?” Inkább azt: „Istenem, segíts engem! Ezt az autót csak meg kell venni! Érts velem egyet! Te csak segíts! Meg kell gyógyítanod! Ez a te szereped!” Ha ez nem működik, akkor felborul minden.

Az ítélkezés, az ítélkező kijelentés az ördög nyelve. Ez úgy megfertőzött minket, hogy egész életünkre kihat. A kérdés csak az, hogy a vírus hatására cselekszünk fertőzöttekként, vagy úgy hordozzuk a vírust, hogy nem kell az ő nyomása alatt cselekednünk. Ítéletmentes kommunikáció... Ettől szenvedünk a legjobban, hogy elítélnek és megpecsételnek. Minden egyes ítélet – legyen az kellemes vagy kellemetlen – isteni pretencióval bír. Ki adja nekem az életet? Az a személy, aki most megdicsért vagy a Jóisten?

Azt mondhatja, hogy ez nekem segítség volt. Milyen más, mint amikor valaki azt mondja, hogy te ügyes vagy. Minősítő jelzővel azonosítom a másik személyt. Én azonosítom őt, én mondom meg, hogy ő meddig terjedhet és ki ő. Az ítélet egy bélyeg. Azért ítélkezünk, mert félünk. Azért félünk, mert nem bízunk az ismeretlenben, és hogy ott Isten vigyáz ránk. Kezünkbe vettük a pecsétet. Amikor azt mondom, hogy szerencsétlen vagy, akkor tehetsz utána bármit, mert egy szerencsétlentől mit várjunk?! Minden egyes ítélet után a következő lépés a botránkozás. Amikor engem elkezdenek dicsérni, akkor már ott látom a küszöbön a botránkozást. Azt gondoltuk „jófej”, és mit hallunk róla! A gyerek azt mondja: te vagy a legjobb anyuka! Ezt tényleg megvehetem? Senkinek sincs ilyen jó anyukája! Megvehetem azt a kicsivel drágábbat? – Nem. – Azt hittem, hogy te szeretsz engem! – Már nem vagyok a legjobb anyuka? – Hogy lennél! Dezsőkéék bezzeg tudtak venni…

Az Úr Jézus ezt jól ismeri. Amikor őt királlyá akarják tenni, rögtön tudja azt, hogy le fogják majd taszítani. Amikor elkezdik őt királlyá tenni, úgy menekül a dicsérettől, mint a tűztől. Minden ítélet az ördög pecsétje. Azért tanuljuk meg az ítélkezést, mert védekezünk. Azért kell védekezni, mert elítéltek minket. Hol van az ítélet története az életemben? Hány embert bélyegez meg az, hogy legyen több eszed, mert te vagy a nagyobb. Megmondták neki otthon, hogy ő a nagyobb, ezért egész életében így kell viselkednie. Ez ő. Már réges-rég nem abban a környezetben él, de a pecsét rajta van. Tele van pecsétekkel, és ő is osztogatja a pecséteket. Mit csinálunk? Istenként kódoljuk egymást a jó és a rossz tudásának szándékával. Elengedni a pecséteket: ez lenne a meghívás – visszatérni a szerető kommunikációba.

Az Úr Jézus azt mondja, hogy akik őt megölik, nem gyilkosok. Halálra kínozva mondja, hogy ők nem gyilkosok, hanem Isten gyermekei, csak most gyilkolnak. Nem ítélem el. Az emberek per definitionem nem gyilkosok, amitől még ölhetnek. Nem gyilkosnak születnek. Így elengedem az ítéletet. A rossz késztetés ellen cselekedem. Elengedem a pecsétet, pedig fáj. Elengedem azokat az embereket, akik elítéltek és leválasztom az ítéleteket magamról. A Jóisten nem ítél el. Az ítélet megkülönböztetés, ami szétválasztja a jót a rossztól, de nem megpecsételés. Ez egyfajta világosságot teremt, de Isten ebben nem bélyegez meg. Az ördög az, aki elítél.

1. A szerető kommunikáció legelső vírusa az ítélkezés. Amikor ítélkezünk, akkor kiszálltunk belőle. Ne engedjük, hogy az ítéletek elkezdjenek bepörgetni minket. Ezek nem igazak, még ha igaznak tűnnek is. Bele vannak keveredve az igazság elemei, de a Jóisten szíve szerint nem igazak, mert nem az élet mentése, a szeretet növekedése a gyümölcse. Ilyen ítélkezések között élünk. Hogy elcsodálkozunk, amikor bemegyünk a Jóistenhez nagy takarókkal, és Ő nem ítél el. Nem ítélsz el? Így lassan elkezdünk kivetkőzni a takarókból, és meztelenül állunk az Isten előtt. Te így látsz engem? Kedvem lenne újrakezdeni az életet! Nem kell újrakezdened! Egy örökkévalóság a tiéd! Most jöttem a mennyországba…
2. A másik vírus a hibáskeresés. Ez megint egy ördögi gondolat: a kölcsönösség világa. A szerető kommunikáció ellentéte a kölcsönösség. Nem a szerető, feltétel nélküli, ingyenes ajándékozó, hanem kölcsönös: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ez a pokolnak a jelszava! Ha valami ki van írva a pokolnak a kapujára, akkor az, hogy mindent csak kölcsönösen! Ha te rosszat csinálsz, rosszat is fogsz kapni. Ha tisztességes katolikus vagy, akkor Isten is tisztességes lesz veled. A kölcsönösség a pokol. Egész emberi életünket nagy százalékban a kölcsönösség befolyásolja.

A szerető kommunikáció jellemzője, hogy ingyen a hibámmal együtt el vagyok fogadva és elfogadom a másikat. Igen, kedvesem, a sok hibámmal együtt itt vagyok. De arról volt szó, hogy ez az a kapcsolat, ahol lehet hibázni; azért lettem szerelmes beléd. A szerető kommunikáció teljesen mást jelent mintsem, hogy a hibást keressem és a hibát megszüntessem. A szerető kommunikáció szereti a hibást, a hibát azonban nem; és felszabadítja a hibást a hibától. Szeretnék egy olyan kapcsolatban élni, ahol lehet hibázni? Ha nem szabad hibázni, akkor nem lehet tanulni, és kezdődik a stressz. Minden rossz megjegyzés egy hiba, és ennek kölcsönös következménye van. Én nem hibázhatok, mert akkor ő is megengedi magának, hogy elkezd hibázgatni.

Ezeknek következménye, hogy felelőssé teszem magam a másik érzéseiért, megnyilvánulásaiért. Az az én mítoszom és rögeszmém, hogy minden csak akkor mehet, ha nincs hiba. Márpedig ha ő szenved, az hiba. Én vagyok a felelős azért, hogy senki sem szenvedhet. A férjem idegesen jön haza, akkor én rossz háziasszony vagyok, mert a feleség kötelessége, hogy minden méregtől, szenvedéstől, idegességtől a férjét megszabadítsa. Ha a férjem ideges, akkor az lenulláz engem feleségként. A férj pedig azt gondolja, hogy a felesége felelőssé teszi magát az érzéseiért. Ha én idegesen jövök haza, azzal én kínozom. Tehát nem mehetek haza idegesen. Ehelyett milyen egyszerű lenne, ha azt mondanánk, hogy idegesen jött haza a férjem és kész. Mi van? Nem láttátok őt nevetni? Ő nem az ideges, csak most rossz kedve van. Én szabadon megengedhetem, hogy hisztizzen, ha akar.

3. Ha sikerül egy szerető kommunikáció, akkor azt meg kell ünnepelni. Az ördög méregfogát ezzel jól ki lehet húzni. Mit jelent az ünnep? Az ünnep lényege az, hogy megállok, a rohanásból, a cselekvésből leállok; ránézek, kimondom, hogy de jó, hogy van; hálát adok, és integrálom az életembe. Megállok, rátekintek és hálát adok. A sikeres kommunikáció megünneplésének a hiánya egyenes arányban csökkenti a sikeres kommunikáció létrejöttének lehetőségét. Szokták is mondani: heti egy nap ünnep a sikeres házasság titka.
4. A szerető kommunikáció nem fából vaskarika. Tanulni kell, miképpen tanulni kell azt is, hogy növekedjek. Ez azonban a természetünkből fakad, Isten így teremtett minket. Amit viszont nagy áldozat árán belénk dresszíroznak, azok az akadályok. Története van, hogy hol tanultunk meg ítélkezni. Családonként más-más ítélkezési formákat fedezhetünk fel. Hol vannak a pecsétjeim? Milyen formákat, bélyegeket fedezek fel az életemben? Ítéleteket akasztottak ránk, és ezek mindig többé-kevésbé szégyenérzettel kapcsolódtak össze.

Ami a legjobban leköti az emberi lelket, az a szégyen. A szégyennek intézménye van. A leghatékonyabb nevelési eszköz a megszégyenítés. Amitől az ember a legjobban fél, még a megszégyenítéstől is jobban, az a megszégyenítés. Ezzel valakit egy életre tönkre lehet tenni. A szégyen DNS-e az ítélet. Jó példa erre az osztályterem. A tanárnak problémái adódnak a tanításban, valamilyen szégyenérzet miatt zavarban van a diákok előtt. A két diák egymásra mosolyog, ami miatt a tanárban az a félelem támad, hogy megszégyeníthetik. Ekkor beindul a megszégyenítő program. Kikeres maga helyett egy fekete bárányt, akit felállít és szembehelyez az osztállyal. A diák így szemben áll a társaival, és a tanár valamilyen hibáját felnagyítja, és már meg is történt a megszégyenítés. Önmaga helyett mást állít ki, ő meg elmenekül a diákok közé. Szegény gyerek pedig ott áll egyedül, a tömeggel szemben. Röhög az osztály, a tömeg spontán módon kilöki magából, és elkezdik nyomni az égető pecsétet. A pecsét olyan mélyen beleég a szívébe, hogy egy örökké aktiválható pont lesz. A tanár elég, ha a következő órán ránéz a diákra, az kiejt a kezéből mindent és leblokkol.

Az Úr Jézus ismeri ezt. Keresztelő János azt mondja: nézzétek az Isten báránya. Ő az, akit meg fognak pecsételni, az összes bűnt, ami létezik, rá fogják sütni, és ki fogják kergetni a sivatagba, megszégyenítő módon. Ő testében, békéjében, kiengesztelődve, megmaradva az Isten szeretetében, kiviszi a mi bűneinket. Az Úr Jézus életét ez annyira meghatározza, hogy minden egyes szentmisében ezt el kell mondani. Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Ez azért van a szentmisében, hogy kiszabadítson minket a szégyen és a megszégyenítés rabságából. Megszabadít, üdvözít, kienged a pokolból. Nézzétek, ide nézzetek, rá nézzetek, és ne a saját magatok bűnére, megpecsételésére és kínlódására. Ide nézzetek: az Isten bárányára, aki testében, elviszi, felszabadít a bűnökből, ami kiszállás a megszégyenülésből.

A megszégyenítésnek intézményei vannak minden egyes korban. Ma is áldozatai vagyunk a megszégyenítésnek. Minket, papokat kordában tart a megszégyenülés intézménye. Én úgy mozgok, ahogy kirajzolták nekem az utat, egészen a megszégyenülés határáig. Ugyanígy mindenkinek meghúzták a sávját. Ezek olyanok, mint a sínek, melyekről, ha ledobnak, egyedül maradok. A zsidó társadalomban ennek egy tökéletes intézménye volt: a megkövezés. A kő egy bélyeg, amely öl. Körbeálltak, ahol egyszerre kellett dobni. Középen áll valaki, körös-körül pedig a névtelen, arctalan tömeg. Ezért nagyon érdekes, hogy az Úr Jézus azt mondja, hogy keresek egy elsőt, aki dobni fog. A legelsőt lássam, aki dobja. Az Úr Jézus ezáltal azt mondja, hogy álljon ki valaki a tömegből, ezáltal pedig ő álljon ki a kör közepébe. Erre pedig nem vállalkozik senki. Eloldalognak. Ki megy el elsőnek? Senki. Ki menjen el elsőnek? Ez egy tökéletes tömeg. Egyszerre mennek el.

Az Úr Jézust egyfolytában kiállították, de ő nem esett kétségbe és nem lett áldozat. Az Úr Jézus ezt mindig szabadon vállalta. Miért? Mert egyfolytában jelen volt a Jóisten ingyenes, feltétel nélküli szeretetében. Az Úr Jézus maga volt a szerető kommunikáció. Elég az Isten önmagában. Az Úr Jézusnak csak ez volt elég. Nekünk is elég kell, hogy legyen. Ez a mi hitünk.  

Összefoglalás

A szerető kommunikáció legfontosabb akadályai:

1. Ítélkezés – pajzs és kő (maszkot teszek magamra és a másikra) – ítélettörténet imádsága.

Ítéletkövek, amelyekkel dobálunk:

• én vagyok a kör közepén: a kör közepén körbenézek. Bíráim nevét írom a kőre és azt az ítéletet, amellyel megdobtak.
• más valaki áll a kör közepén: benézek a kör közepébe. Kő van a kezemben. Ráírom az ítéletem és
• aláírom a nevem.

2. Hibás keresése, önmagunk vagy a másik hibáztatása

1. Felelőssé tétele valakinek a saját érzéseinkért, vagy téves felelősségvállalás mások érzéseiért – „Miattam érzed így magad!”
2. Tudatos vagy nem tudatos elvárások (a másik ember csak eszköz számomra valamihez), tehát a szabadság és ingyenesség hiánya áll fenn.
3. Nem tudunk tudatosan különbséget tenni 1) ítéleteink, gondolataink, 2) érzéseink, 3) szükségleteink és 4) vágyaink között, valamint nem tudjuk ezeket szabadon és a másikat is szabadon hagyva kifejezni. 

Tünete: védekezési késztetés, támadási késztetés, csalódottság, menekülés, kiégés, pszichoszomatikus betegség…

1. A kommunikációs körből kilépek a katarzis nélkül.
2. Képtelenség az „én-beszédre”.
3. Csalódottságunk: „milyen jó lett volna, ha…” típusú kifejezések.
4. A szabad szerető kommunikáció feletti öröm lekicsinylése, hálátlanság, a megünneplésének elmulasztása.

Márpedig, mindaz, amit alapvető szükségleteinkből (legbensőbb önmagunkból) nem tudunk kommunikálni valami miatt, mások ellen vagy magunk ellen fordított erőszakká lesz bennünk. Az erőszak erőszakot szül, és ebben a kölcsönösségben összekapcsolódva végül megfolytja saját magát is, tehát de-kreáció.

A szerető kommunikáció lépései

1. B nyitott A-ra – kifejezi (test, szó… a meghallgatás megszólítással kezdődik)
2. ezért A közli magát B-vel. (az én beszéd lényegesen segíti a meghallgatást)
3. B meghallgatja és visszajelzi A-nak, amit kapott A-ból. (Figyelme a gondolatokról az érzések fele, az érzésekről a védett érzékenység fele, a szükségletről a szerető szabad kérés fele történik. A megosztó saját szavait visszamondani, nagyon szép kifejeződése az iránta való tiszteletünknek).
4. A vállalja ezt vagy kiegészíti. (Nem az a fontos, hogy a meghallgató mondja el, kicsoda az, aki beszél, hanem hogy hagyjuk bizalommal, hogy az fedezze fel magát, akit meghallgatunk).
5. B visszajelez, hogy igazi kommunikációs élménye volt. (Ha valaki közli magát velünk, a legnagyszerűbb ajándékot adta nekünk, önmagát. Jó ennek tudatában lennünk.)
6. A hálás és spontán nyitottságot érez, hogy ő is fogadja B esetleges szabad megosztását.(a kommunikáció egy ki-be légzése a szeretetnek! Egy jó sóhaj ünnep a léleknek!

Gyakorlat az ítéletek mögötti érzések, szükségletek és érzékenység felismerésére

1. Ebben a negatív ítéletben az az érzésem fejeződik ki, hogy…
2. Ezt azért érzem, mert attól tartok, hogy…
3. Azért nem szeretném ezt, mert nagyon fontos nekem, hogy…
4. Ha ennyire fontos ez nekem, valószínű része a hivatásomnak az, hogy…
5. Hogyan van jelen ez az érzékenységem a mindennapi életemben?

A kivonatot készítette és lektorálta: András Csaba SJ