Majd azt mondta a Tisbéből, Gileád lakói közül való Illés Áchábnak: »Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.«

Ekkor az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: »Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.« Elment tehát, s az Úr szava szerint cselekedett, s amikor odaért, megtelepedett a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott. Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. (1Kir 17,1-7)

Isten kontra Baál: ráhagyatkozás kontra biztonságkeresés

Illés próféta Kr. e. a 9. században élt az Északi Királyságban. Az északi vidéket, mely Jeruzsálemhez képest peremvidéknek minősült, szinkretizmus jellemezte: széles körben terjedt a Baál-kultusz, mely a királyság hivatalos kultuszává vált. Áchábbal a Baál-kultusz, mondhatni, államvallássá vált, annak következtében, hogy elvette Jezabelt, a tíruszi király leányát. Ácháb idején a királyság politikai és szociális szempontból virágkorát élte: alapvető jólét jellemezte, harmonikus kapcsolatokat ápoltak a szomszédos népekkel, a különböző etnikai csoportok békében éltek egymással, ami vallási szinten is megmutatkozott: a Jáhve-kultusz mellett a Baál-kultusz békében megfért. Ez a folyamat már korábban elkezdődött, de Ácháb hatalomra léptével – Jezabel miatt – a helyzet komolyabbra fordult. Érdemes itt egy pillanatra megállni és megvizsgálni, hogy mit ír a Második Törvénykönyv a királyról.

A Második Törvénykönyv leszögezi, hogy a király nem lehet idegen, hanem egy a testvérek közül. A király nem áll a többiek fölött, testvére a nép fiainak. A királynak csak kevés lova lehet (vagyis kevés harci eszköze, ergo le kell mondania a katonai hatalomról), kevés aranya és ezüstje (le kell mondania a gazdasági hatalomról) és kevés felesége. A feleségeket ebben a korban azt a szerepet játszották, hogy a szövetségeket erősítsék, a szomszédos népek hercegeivel házasítván őket össze.

Izrael királyának le kellett mondania a szuperhatalomról, mivel csak így tudta végbevinni azt, amire fel volt kenve, hogy Isten közvetítője legyen a nép felé: másolja, olvassa és meditálja az Úr törvényeit (vö. MTörv 17,18: „Amikor pedig elfoglalja királysága trónját, írassa le magának egy könyvbe e törvény másolatát, a levita törzsből való papoktól véve a mintapéldányt”). Ácháb ezt az előírást nem tartotta tiszteletben, mivel számottevő politikai hatalommal rendelkezett. Vallási szempontból ez visszaélésnek minősült.

A Baál-kultuszt nagy érdeklődés övezte. Baál erőteljes istenségnek számított, ugyanis a zivatarok, a viharok, az eső és a természeti jelenségek istene volt. Egy nagy részben sivatagi országban a maguk pártjára állítani az eső istenét rendkívül előnyös dolognak számított. Baál amiatt is híres volt, mert komoly csatát vívott a halállal. A halál ugyan legyőzte őt – Baál így belépett a halál birodalmába –, de a nővére Anat legyőzte a halált, és Baál végül feltámadhatott. Baál a termőföldben kelt újra életre, mint a tavasszal elültetett mag, mely csírázni kezd. Baál, aki az eső és a termékenység istene volt (mielőtt meghalt volna, megtermékenyített egy üszőt), az élet istenévé vált, mert megtapasztalta a halált, de élve jött ki belőle, legyőzvén a halált, Mótot.

Baál egy bámulatos, lenyűgöző istenség hírében állt. Ezzel szemben Izrael Istene más volt: habár kivezette népét Egyiptom földjéről, nem volt benne semmi kézzel fogható és biztos, mint Baál esetében. Baállal ellentétben Izrael Istenét egy előreláthatatlan, olykor érthetetlen gondolkodásmód vezérelte (mint ahogy Ábrahám meghívásánál, majd Izsák feláldozásánál látjuk, később, ahogy a népét a sivatagba vezeti; akkor ad mannát, amikor Ő akarja, és nem amikor a nép stb.).

Az élet, amit Isten ad, ingyen van, ezzel szemben Baálnak fizetni kell. De nem jobb feláldozni a bárányt azzal a bizonyossággal, hogy azt eső követi, mint azt kockáztatni, hogy a végén üres kézzel maradok? Nem jobb a biztonságot és a bizalmat egy olyasvalakibe fektetni, aki a befektetés fejében garantálja a szolgáltatásokat?

Illés erről a téves felfogásról akarta lehúzni a leplet: Izrael Istene az, aki az esőt adja. Hogy nyilvánvalóvá váljék Izrael bűne, Illés „bezárja” az eget. A „nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső” (1Kir 17,1) kijelentés hatalmas súllyal bír, ha figyelembe vesszük, hogy egy sivatagi népről van szó. A kifejezés gyakorlatilag a biztos halált vetíti előre.

Ezen kívül a "sem harmat, sem eső" szófordulat fellelhető a Dávid-ciklusban is, Saul és Jonatán halálakor:

Gilboa hegyei! Se harmat, se eső ne hulljon rátok,

ne hozzanak rajtatok zsengéket a földek,

mert ott érte gyalázat a hősök pajzsát,

Saul pajzsát, mintha fel sem kenték volna olajjal” (2Sám 1,21)

Ez egyenlő a halálos ítélettel.

Mindez nem azért történik, hogy a nép meghaljon, hanem hogy Izrael megtapasztalja bűneinek súlyát, és a halállal szembesülve észhez térjen.

Illés és a száreftai özvegyasszony

Illés ezt az üzenetet hivatott a népnek átadni. A Szentírás nem tér ki arra, hogy kinek a fia, mintha egy múlttal nem rendelkező emberről lenne szó. Ez a karizmatikus személyiségek klasszikus jellemvonása: a derült égből pottyan, senki sem ismeri, és teljesen nevének (Elijahu) jelentése szerint él: az Úr (Ya) az én Istenem.

Az Úr arra kéri, hogy a sivatagban éljen, a Kárit-pataknál. Ez szintén fontos információ, ha figyelembe vesszük, hogy Illés ugyan meghirdette a szárazságot, végül azonban Isten ő magát küldte a sivatagba. Illés a népet megelőzve arra van meghívva, hogy a sivatag viszontagságait megtapasztalva a hitből éljen.

A sivatagban, ahol szárazság van, Illésnek mégis jut enni és innivaló: „A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott” (1Kir 17,6). A hollók tisztátalan állatnak számítottak, akikkel a zsidóknak tilos volt érintkezniük. Érdekes megfigyelni, hogy az élet egy botrányos dologból, egy tisztátalan állatból származik, amit Isten küld (vö. Iz 55,8: „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr”).

Ezért az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: »Kelj fel, s eredj a szidoniak Száreftájába, s tartózkodj ott: íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged.«Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: »Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.«Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: »Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.« Az ezt felelte: »Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.«

Azt mondta neki Illés: »Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ‘Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.’« Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó – az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.” (1Kir 17,8-16)

A patak kiszárad, sem víz, sem étel sincs. Isten azt parancsolja Illésnek, hogy menjen a szidoni Száreftába (vagyis az oroszlán szájába, mert a város Jezabelhez tartozott). Míg korábban hollóhúson kellett élnie, most az ételt egy özvegytől kapja, ki egyike azoknak, akik a legnagyobb nélkülözésben élnek. Előbb a hollók, majd valaki, akinek semmije sincs. Még egyszer Illés ráhagyatkozik Istenre, és hűséges marad nevének jelentéséhez. Száreftába megy, találkozik az özveggyel, vizet és kenyeret kér tőle.

Vizsgáljuk meg a kettőjük közti párbeszédet! Illés kér, mire az özvegy azt feleli, hogy nincs ennivalója. Majd hozzáteszi, hogy csak egy maroknyi lisztje és egy kis olaja van a korsóban. Amint elkészíti magának és fiának, mindketten meg fognak halni.

Egy olyan anyával állunk szemben, akit a fájdalom és a halál fémjelez. A szegények úgy engedelmeskednek az életnek, mint a gazdagok soha: az utolsó percig kitartanak, főleg amikor a gyermekük élete forog kockán. Mégis furcsa, amit az asszony tesz. Fát gyűjt és veszi a fáradtságot, hogy elkészítse a lepényt, hogy azután meghaljanak? Mi értelme ennek? A válasz egyszerű: a végsőkig engedelmeskedni akar az életnek és a szeretetnek.

Az özvegy szánalomra méltó helyzetével szemben Illés reakciója brutálisnak és érzéketlennek tűnhet: „Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj”. Illés arra kéri, hogy annyira bízzon Istenben, hogy a hitét helyezze előrébb a fia iránti szereteténél. Előbb a hit, utána a fia. Ez a hit brutális és szívszorító kívánalma, amit az Isten azoktól kér, akik elfogadják, hogy „az én útjaim nem a ti útjaitok”.

Illés kenyeret és vizet kér, majd úgy ígér kenyeret és vizet, hogy közben kéri azt. Ez nagyon fontos! Illés úgy ígér lisztet és olajat, hogy közben kéri azt, mondván „Szomjazom”, „Adj innom” (mint Jézus János evangéliumában!).

Két hittel találkozunk – az egyik Illésé, a másik az özvegyé, melyek összetalálkoznak, és végül megtörténik a csoda.

Az özvegy Izraelt képviseli. Illést az Úr az özvegyhez küldi, aki haldoklik, mint ahogy Izraelhez küldi, hogy visszaadja az életet. Ez azonban a szárazság tapasztalatán vezet keresztül, hogy megtapasztalja saját bűneit. Ezt rosszul is lehet értelmezni: egy bíró és gonosz istenképet vetíthet a történetre.

Ami büntetésnek tűnik, az valójában az élet felkínálása. Ez az, amire Isten Illést meghívja. Illésnek át kell segítenie az özvegyasszonyt a halálon, hogy az megtapasztalja, hogy a halálban ott rejtőzik az élet. Az özvegynek ehhez bíznia kell Istenben és Illésben is. Az özvegy egy olyan prófétában bízik, ki maga is Istenre hagyatkozik, és aki kér, hogy életet adjon; és felkínálja az Istennel való találkozás lehetőségét: egy olyan Istenét, ki nem a halál, hanem az élet Istene.

Aki ad, csak azért tud adni, mert előbb kér. Ez hitet kíván, és Illésnek is ezt a hitet kell élnie Izrael előtt. Ezt a hitet teljesíti be Jézus Krisztus. Jézus földi működésében úgy tűnik fel, mint az a szikla, melyet ha megütnek, víz fakad belőle, az Élő víz. Ő a Lélek és az örökké szökellő víz forrása. Jézus a szamariai asszonnyal való találkozásban elsőként kéri a vizet. Vizet kér, hogy az igazi, Élő vizet tudja ajándékozni, a Lelket, ki örök életet ígér. A Forrás a kereszten szomjasan hal meg. A próféta kérve ad.

Mindez sokat elárul arról, ahogyan Isten ajándékoz: szabadon és ingyenesen. Isten nem erőszakoskodik, nem erőltet senkit sem, hogy ráerőszakolja ajándékait. Sőt, azért, hogy szabadon hagyja az embert, Isten kér, koldussá válik, kinyújtja a kezét. Kér, hogy adhasson. Csak így válhat az ajándék teljessé.

Ezt teszi Illés Izraellel és az özvegyasszonnyal. Isten betartja az ígéretét. A próféta egy abszolút hatalom birtokosává válik, mert meg tudja nyitni és be tudja zárni az eget: azzal a hatalommal, mely kormányozza a földet, az életet és a halált. A szerepek felcserélődnek: a hatalom a gyengeségben nyilvánul meg, az élet pedig a halálban.

Az özvegy hisz abban, amiben a próféta is, aki betartja az ígéretét. A liszt és az olaj nem apad ki ezután, és mindig csak annyi lesz, ami elegendő a napi betevő falatnak – ahogy a mannával történt a pusztai vándorlás idején. Ez Isten tipikus eljárásmódja, aki egyszerre keveset ad, és folyamatosan hitet kér tőlünk. Ez segít megőrizni a Vele való kapcsolatot, felfedezvén a kicsinyben az ajándékot: a kis dolgokért is megtanulni kimondani a köszönömöt.

Isten Atyaként mutatkozik. Kinek van szüksége olyan apára, aki előbb ajándékokkal halmoz el, később azonban magamra hagy? Olyan apára van szükségünk, aki nap mint nap velünk van, és megadja azt, amire szükségünk van.

Nekünk embereknek meg kell tanulnunk a helyes mértéket, nem akarván többet, mint amennyire szükségünk van. Meg kell tanulnunk felfedezni a nagyságot a legkisebb hétköznapi dolgokban is. Meg kell tanulnunk látni a maréknyi lisztet és a kevés olajat.

A hit próbája: meghal a fiú

A dráma folytatódik. A fiú meghal.

Történt pedig ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház asszonyának fia, s olyan súlyos volt betegsége, hogy nem maradt lélegzet benne. Azt mondta azért az asszony Illésnek: »Mi dolgom van veled, Isten embere? Azért jöttél-e hozzám, hogy felhívd a figyelmet vétkeimre, s megöld fiamat?» Azt mondta erre neki Illés: »Add ide fiadat.« Azzal elvette öléből, s felvitte a tetőszobába, ahol ő lakott, s ágyára fektette, majd kiáltott az Úrhoz és azt mondta: »Uram, Istenem, sújtod ezt az özvegyet is, akinél én úgy ahogy ellátást találok, hogy fiát így megölöd?« Aztán kinyújtotta magát, s háromszor ráborult a gyermekre, s az Úrhoz kiáltott és azt mondta: »Uram Istenem, kérlek, térjen vissza e gyermek lelke a testébe.« Az Úr meg is hallgatta Illés szavát, s a gyermek lelke visszatért bele, s az ismét élt. Erre Illés vette a gyermeket, levitte a felső teremből az alsó házba, átadta anyjának, s azt mondta neki: »Íme, fiad él.« Az asszony azt felelte Illésnek: »Ezáltal most megtudtam, hogy az Isten embere vagy, s az Úr szava igaz a te szádban.« (1Kir 17,17-24)

Ismét krízisbe kerülünk. A fiú halála hiteltelenné teszi az előbbi ígéretet. Mit használ a liszt és az olaj, ha a fiú meghal? Látszólag Isten nem tartja magát az ígéretéhez. A fiú halálának felelőssége pedig a prófétára hárul: „Mi dolgom van veled, Isten embere? Azért jöttél-e hozzám, hogy felhívd a figyelmet vétkeimre, s megöld fiamat?”

Az özvegyasszony szavaiba tulajdonképpen a próféta krízise tömörül. Mindkettőjük hite próbára van téve. Az özvegyasszony szavai nem tesznek mást, mint szavakba öntik Illés krízisét. Maga a próféta szembesül a halállal, az ártatlan halálával. Az özvegyet követően ő is kifejezi saját krízisét: „Uram, Istenem, sújtod ezt az özvegyet is, akinél én úgy ahogy ellátást találok, hogy fiát így megölöd?”

Ez a rész nagy jelentőséggel bír. Egy eszelős harcról van szó Illés és Isten között. A hit nagy óriásai nem hallgatnak, hanem ők is kiáltanak, nevén nevezik a dolgokat, és kérdőre vonják Istent. A kiáltás, a zúgolódást, a jajveszékelést azonban Isten felé fordulva, a hitben teszik. Illés is a hitben kiált fel. Nem véletlenül veszi magához a halott fiút, és úgy fordul Isten felé. Mintha azt jelezné ezáltal, hogy még nincs vége a történetnek. Egy nagyon rizikós vállalkozásról van szó, amint a hit is az. Illés elveszi a halott fiút az anyjától, annak kockázatával, hogy illúzióba ringatja azt, hogy még meg tudja menteni. 

A gyermek életre kel. Nem csak ő. Az özvegy is ezáltal be tud lépni a hit teljességébe, ami egésszé válik. Most már meg tudja látni a Láthatatlant, és helyesen tudja értelmezni akár a szárazságot, akár a gyermeke halálát: meglátva benne, hogy az már nem a halál, hanem az élet eseménye.

Hogy ez sikerüljön, hallgatnia kell a prófétára. A próféta feladata, hogy láthatóvá tegye a Láthatatlant. Az Isten, aki az esőt adja, az az Isten, aki a holtakat életre tudja kelteni.

Ezt követően Illés harca folytatódik Baál prófétáival. Újra el kezd hullni az eső.

Isten hatalma a lágy fuvallatban és a gyengeségben

Illés történetének végéhez ugrunk. A 19. fejezetben egy új ciklus kezdődik, ahol már a fő kérdés nem az, hogy ki uralkodik az esőn, hanem hogy ki kormányozza a történelmet. A 19. fejezetben kezdődik Illés nagy krízise, akit Jezabel üldözni kezd és halálra ítél.

Illés menekül és krízisben van:

Ácháb azonban elbeszélte Jezabelnek mindazt, amit Illés cselekedett, s hogy mi módon ölte meg az összes prófétát a kard által. Erre Jezabel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: »Sújtsanak engem az istenek, most és mindenkor, ha holnap ilyenkorra olyanná nem teszem életedet, mint amilyen azok bármelyikének élete.« Megijedt erre Illés és felkelt, s elment, amerre éppen akarata vitte. A júdai Beersebába érve, otthagyta legényét, maga pedig egy napi járásnyira bement a pusztába. Miután beért, s egy borókafenyő alá leült, azt kívánta magának, hogy haljon meg. Így szólt: »Elég volt, Uram, vedd el életemet, mert én sem vagyok jobb, mint atyáim.« Majd lefeküdt és elaludt a borókafenyő árnyában. Ekkor, íme, az Úr angyala megérintette és azt mondta neki: »Kelj fel, s egyél.« Odatekintett, s íme, egy hamuban sült lepény és egy edény víz volt a fejénél; evett tehát és ivott, s ismét elaludt. Ekkor másodszor is eljött az Úr angyala, s megérintette és azt mondta neki: »Kelj fel, egyél, mert nagy út vár rád.« Ő felkelt, evett és ivott, s ennek az ételnek az erejével negyven nap és negyven éjjel ment, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,1-8)

Mintha itt lenne a vég: Illés meg akar halni. Isten azonban visszahozza őt, mert Ő az élet Istene. Azt parancsolja neki, hogy álljon fel, egyen és éljen. Az élethez való visszatérés parancsként jelenik meg. Illés a maga erejéből már nem lenne képes arra, hogy felkeljen. Isten az, aki kétszer ráparancsol, hogy éljen. Az élet azt jelenti, hogy engedelmeskedek az életnek. Az élet azt jelenti, hogy engedelmeskedek Isten parancsának. Isten utasítása az, ami Illést kivezeti a haldoklás örvényéből. 

Míg Illés meg akar halni, valaki lepényt készít neki a forró kövön. Ez az, ami újra erőt ad Illésnek, hogy éljen, engedelmeskedjen az Úrnak, útra keljen, és tudatosítsa, hogy míg ő le akart mondani magáról, Valaki mögötte állt, aki igenis életben akarta őt tartani. Míg ő haldokolt, Valaki sütött neki. Egészen eddig Illés menekül, ezt követően a Hórebig tartó út zarándoklattá válik: a hegy felé, hol a Láthatatlan megmutatja magát. A hitben engedelmeskedni azt jelenti, hogy útra kelek a Hóreb (a Sínai-hegy) felé, ahol a láthatatlan Isten megjelenik. Isten nem a földrengésben vagy a tűzben mutatkozik meg, hanem a szélben, a megfoghatatlan csendben.

Azt mondta erre neki: »Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,« s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába. (1Kir 19,11-13)

Illés felismeri az Istent. Nem a Sínai-hegy jeleiben, nem azokban a látványosságokban, melyekhez Izrael szokva volt, nem azokban a jelekben, melyeket tán Istentől elvárunk: a hatalomban, ki mindenre képes. Isten jelei a gyengeségben nyilvánulnak meg, a hang ellentmondásában, mi csenddé válik. A tapinthatatlan csend hangjában... Ott mutatkozik meg Isten igazán. Illés meglátja a Láthatatlant, felismeri Őt, és eltakarja az arcát.

Isten végső hatalma a gyengeségben nyilvánul meg, és abban a paradoxonban, ellentmondásban, amit végül egy Ember vitt végbe, ki hogy vizet adjon, előbb vizet kért; hogy élet adjon, meghalt. Ez a láthatatlan Isten misztériuma.

Kérdések:

1. Életem szárazságaiban, aszályaiban a halál hogyan fordult át életté? Mi segített újrakeretezni, újraértelmezni azokat az eseményeket? Istennek egy milyen új arcát ismertem meg?

2. Isten hogyan kér tőlem, hogy később adni tudjon? Én mennyire tudok kérni embertársaimtól, hogy később adni tudjak?

3. Mit jelent számomra felfedezni Istent a lágy fuvallatban? Hogyan kíséri a lágy fuvallata életemet? 

Forrás: Bruna Costacurta kurzusa, Látni a láthatatlant, Róma 2019.

Fordította: András Csaba SJ