A következő gyakorlatban arra hívlak meg, hogy mélyítsük el Szent Ignác a szellemek megkülönböztetéséről szóló meglátásait; bensőleg érzékelve és ízlelve, hogyan működik és hogyan ismerhetjük fel Isten lelkének és „az emberi nem ellenségének” a jelenlétét. Minden találkozásnak van egy hangulata, amit a testünkben is érzékelünk: vagy elengedjük magunkat, kilazulunk, felpezsdülünk, testünkben boldogsághormonok keletkeznek, vagy befeszülünk és görcsössé válunk.

Visszagondolhatok egy olyan emberi találkozásra, meghitt együttlétre, ahol el tudtam engedni magamat, és ahol nagyon megajándékozottnak éreztem magam. Ahol valami átsugárzott Isten jelenlétéből. Behunyhatom a szememet, és testemben újra feleleveníthetem azokat az érzéseket, melyeket abban az együttlétben tapasztaltam. Milyen érzések vannak bennem: öröm, béke, az elfogadottság, a meghitt együttlét érzése? Nem analizálom a tapasztalatot, hanem egyszerűen megnevezem és tudatosítom, hogy mit érzek. Kérem Isten kegyelmét, hogy jobban meg tudjak gyökerezni az Ő szeretetében. Tán valamilyen illatot is érzek, mely a találkozást jellemezte? Minden találkozásnak van egy jellegzetes illata. A legtöbbünkbe beleivódott édesanyánk illata, ami melegséggel jár át. Milyen illata volt annak a találkozásnak, és hogyan érzékelem benne Isten jelenlétének az illatát? Látásommal is felidézhetem azt a találkozást: magam elé képzelem a szeretett személy arcát és hálát adhatok érte. Elképzelem a mozdulatait, a testbeszédét, rácsodálkozhatok annak szépségére és gazdagságára. Testbeszéde mit tükröz Isten szerető gesztusaiból? Milyen a találkozás íze, tán a forró, finom kávé ízét őrzi magában, talán egy édesség vagy sós ínyencség ízét juttatja eszembe? Hogyan ízlelem azon keresztül Isten jelenlétét?

Az emberi találkozáson keresztül hogyan akarja közölni magát Isten? Tán a szívem mélyén felcsillan bennem a vágy, hogy így szeretném leélni az egész életemet, és nem szeretném távol tartani magamat ettől az életet, meleget és szeretetet adó tűzhelytől. Engedhetem, hogy ebben a találkozásban ízlelhessem, hogy szeretve vagyok és szeretni tudok, elfogadnak, így én is elfogadhatok, megajándékoznak és én is szabadon ajándékozhatom magamat.

Visszagondolhatok egy olyan találkozásra is, ami nem volt túl kellemes és feszültté tett. Ahol védekeznem kellett, ami szomorúvá tett és bezárt, és nem engedte, hogy szabadon szerethessük egymást. Itt nem kell újraélnem az eseményeket, hanem csak kimondom: „Az volt nehéz, hogy…”; „Az fájt, hogy…”; „Az dühített, hogy...” stb. Nem ítélkezem sem magam, sem a másik ember felett, csak együtt érzően odahallgatok a szívemre. Kérhetem Isten Lelkének a világosságát, hogy mutassa meg nekem, hol vagyok én a legsebezhetőbb, a gonosz hol tud a leghamarabb bejutni a váramba, és hol tudja megtörni az egységet és a szeretetet kapcsolataimban. Tán ezen a találkozáson keresztül felfedezem személyiségem leggyengébb, legsebezhetőbb pontját, ahol a leginkább ki vagyok téve a kísértéseknek, és ami a legkönnyebben meg tud fosztani a vigasz érzésétől. Mi tesz engem zárkózottá, hol kezdek el leggyakrabban védekezni, mi tesz önközpontúvá? Az Istennel együtt rátekinthetek minderre, és kérhetem az ő kegyelmét, hogy egyengesse, simítsa ki bennem mindazt, ami töredezett és sebzett.

Végül rátekinthetek benső világom két hajtó erejére: a vigaszra és a vigasztalanságra. Mit mutatnak meg számomra ezek a tapasztalatok magamról, Istenről, másokról? Miként szeretnék együtt működni a vigasz lelkületével, mire szeretnék több figyelmet fordítani, hol kérem Istent, hogy életem sötétebb rejtekeit töltse be vigasztaló jelenlétével? Hol vagyok túlságosan elfoglalva a vigasztalansággal, hol kötöz az meg, mikor szentelek neki túl sok figyelmet ahelyett, hogy a vigaszra figyelnék? Kérhetem Istentől a belső összeszedettség és derű kegyelmét.