Jób könyve a Szentírás egyik legismertebb könyvei közé tartozik, mit olykor fellapozunk, ha csalódottságunknak, haragunknak és fájdalmunknak akarunk hangot adni. Kevesen vannak viszont, akik végigolvassák az egész művet. Jób panasza hosszú sorokat ölel fel, fájdalmának drámai kifejeződése megrettenthet minket, hogy a bennünk levő sötétség túlságosan nagy teret kaphat. Ezért inkább elfojtjuk a bennünk felbukkanó, lefelé húzó erőket, mint hogy megálljunk ott, és értékes kincseket bányásszunk ki abból az élethelyzetből.

Az alábbi írást azoknak ajánlom, akik Jóbbal együtt Isten egy teljesen új arcával szeretnének megismerkedni, aki a szenvedésben, a lét sötét alagútjában is képes áldást és fényt hozni. Az írás Bruna Costacurta bölcsességi irodalomról tartott kurzusából ihletődött, melyet még 2018-ban hallgattam a római Gergely Egyetemen. Szeretettel osztom a magyar olvasókkal a professzorasszony bölcsességét.

Bevezetés

Már az elején érdemes leszögezni, hogy egy nagyon összetett könyvvel állunk szemben, mivel a szenvedésről, sőt, az ártatlan szenvedéséről beszél, mely egy alapvető kérdést érint: kicsoda Isten? Egy másféle istenkeresésben kísér el a könyv, mi nem elégszik meg azzal, hogy Isten jó, mert az élet bővelkedik. Jób könyvének fő kérdése nem az ártatlan szenvedése köré összpontosul, hanem magára Istenre. A könyv Isten egészen új arcának megismerésére hív.

Az első két fejezet prózában meséli el a főszereplő történetét, annak drámai fordulatát. Egy igaz emberrel találkozunk, kit szörnyű csapások érnek, ezzel együtt továbbra is hűséges marad Istenhez.

A harmadik fejezettől a negyvenkettedik fejezet elejéig a szöveg versbe van szedve. Jób elveszíti a türelmét. Mégis a hit embere marad, aki egy más Isten keresésére indul, mint amit a látszat mutat; ki látszólag bünteti őt. Jób története az Istennel való küzdelemnek, a hozzá való visszatalálásnak és a bizalom újraépítésének a története. Jób hite nem kérdőjeleződik meg, de átváltozik: nem hallgat többé, kérdéseket tesz fel, és bátran mer perlekedni: „Nem! Ez igazságtalan! Magyarázatot kérek!” A megedzett hit elfogadja, hogy krízisbe lépjen és kihívja Istent, hogy végül ismét rátaláljon a jó Istenre, ki látszólag kereket oldott.

A negyvenkettedik fejezet végén visszatér a prózai elbeszélés, ezzel együtt a prológus csendes és szelíd Jóbja, kit Isten megvigasztalt és elhalmozott ajándékaival.

A prológus (1,1-2,13)

Volt Úc földjén egy férfi, akinek Jób volt a neve. Ez a férfi feddhetetlen volt és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó. És született neki hét fia és három leánya, vagyona pedig hétezer juh volt és háromezer teve, ötszáz iga szarvasmarha és ötszáz szamár; cselédje is igen sok volt, úgyhogy ez a férfi túltett az összes napkeletin.

A fiai pedig vendégséget szoktak adni házanként, mindenki a maga napján, és meg szokták hívni a három nővérüket is, hogy evésben, ivásban velük tartsanak. Valahányszor a vendégség napjainak sora lejárt, Jób elküldött értük és megszentelte őket; majd korán reggel felkelt és egészen elégő áldozatot mutatott be külön mindegyikért. Azt mondta ugyanis: »Talán vétkeztek a gyermekeim és ‘áldották’ Istent a szívükben!« Így járt el Jób mindenkor. (Jób 1,1-5)

Egy legendás elbeszélésnek vagyunk olvasói. Jób hátterét homály fedi, azt sem lehet tudni pontosan, hol fekszik Úc, vagy hogy mikor játszódik a cselekmény. A történelmietlen dimenzió abban segít, hogy Jób az ember és a mindenkori ember paradigmájává váljék. Egy igaz, bölcs és áldott embert ismerünk meg benne, ki igazságos Isten és az emberek iránt, távol áll tőle mindenféle gonoszság. Isten áldása a gyermekek számában mutatkozik meg: a hét és a három a teljességet jelölik. A gazdagságot és a boldogságot nem akarja megtartani magànak, hiszen lakomákat szervez, vendégeket hív, és megosztja másokkal, amije van. Az evés szemléltetése fontos, mert megmutatja, hogy mindig valami rajtunk kívül álló valóság adja az életet. Az életet csak fogadni lehet, mint Isten ajándékát, mely nem tőlünk származik. Nem élek, ha nem veszem magamhoz a kenyeret. Ezen kívül az evés azt is jelenti, hogy mind ugyanabból az életből részesülünk, és osztozunk rajta. Emiatt is annyira botrányos, amikor Jézus a bűnösökkel étkezett, mert a közös lakoma szövetséget szül. Jóbnak, az apának gondja van fiai lelki egészségére is: reggel égő áldozatot mutat be külön mindegyikért, ha netán vétkeztek volna. Ezt az idilli helyzetet töri meg a sátán:

Egy napon pedig, amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt. Az Úr megkérdezte tőle: »Honnét jössz?« Az így felelt: »Szerte bolyongtam a földön és bejártam azt.« Az Úr így folytatta: »Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, feddhetetlen és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó!«

A sátán erre megkérdezte: »Vajon ok nélkül istenfélő-e Jób? Hisz te megoltalmaztad őt, a házát és egész vagyonát; megáldottad keze munkáját és gyarapodott jószága a földön! De bocsásd csak rá egy kissé a kezedet és verd meg mindenét, amije van, akkor bizony szemtől szembe áld majd téged!« Ezt mondta erre az Úr a sátánnak: »Nos, a kezedbe adom mindenét, amije van; őrá azonban ne nyújtsd ki kezedet!« Erre eltávozott a sátán az Úr színe elől. (Jób 1,6-12)

Maga Isten tanúsítja, hogy Jób feddhetetlen és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó. Itt lép közbe a sátán, ki nem a rossz megszemélyesítése, mint más bibliai szövegekben, hanem Isten szolgáinak egyike, ki folyton kritizál és a rosszat keresi mindenben. Amolyan ördög ügyvédje. Problémát akar kreálni, melynek súlya van, mert akár igaz is lehet.

Miért cselekszik így Jób? Azért, mert valóban szereti az igazságosságot, féli az Istent, és azt gondolja, hogy Isten a legfőbb jó? Vagy tán azért, mert jól megy sora? „Te, Isten, egy védőfalat építettél köréje, melynek következtében senki sem nyúlhat hozzá. Próbálj csak valami rosszat tenni, lássuk, utána is áld-e majd Téged?!” A sátán kérdése Jób hitének motivációit kérdőjelezi meg, kételkedve abban, hogy az ingyenes és érdek nélküli lenne.

Milyen az én hitem? Olyan Istenben hiszek, aki azt mondja a pusztában, hogy nincsen semmiben hiányom, és zöldellő réteken legeltet? Isten a legfőbb jó, aki bőséget hoz az életembe? Az ebben való kételkedés tulajdonképpen Isten valóságát vonja kétségbe. Ha egy igaz embert látok, felébredhet bennem a kétely, hogy nem azért él-e erkölcsösen, mert jól megy sora, egészséges és sikeres stb. Kételkedhetek abban, hogy Isten önmagában értéket képviselhet számára, akit önmagáért lehet szeretni, és nem ahhoz mérve és igazítva, ahogy javaival elhalmoz. Ez esetben a vallásosságom megszűnne ingyenes lenni, és Isten azért lenne fontos számomra, mert ajándékokat osztogat.

A sátán amiatt kötözködik, mert nem hiszi, hogy Isten a legfőbb jó, hanem csak azért szeretik őt, mert a biztonság és bőség bástyáját adományozza. A hit próbája ellenőrzi, hogy az valóban ingyenes, és hogy Istent önmagáért lehet szeretni. Ha Jób a fájdalomban hű marad, arról tesz majd tanúságot, hogy Isten valóban Isten, és a személyes jóléttől függetlenül lehet Őt áldani. A szenvedés így az Istenről szóló tanúságtétel eszközévé válik, akit minden körülmény között áldani lehet.

Ezzel együtt megválaszolatlanul marad a kérdés: honnan ered a szenvedés? Ha Istentől jön, vagy Isten megengedi azt, akkor Isten nem lehet igazán jó, ahogy Jób hiszi és gondolja. Míg a prológusban Isten úgy jelenik meg, mint aki megengedi a szenvedést, Jób a későbbiek során ez ellen lázad, és egy más istenképhez akar eljutni, mely meghaladja azt a nézetet, hogy Isten megengedi a rosszat. Egy olyan Istenre akar rálelni, kit nem lehet egyszerűen betuszkolni fogalmi és gondolkodási rendszereinkbe, és aki teljesen Más. Lássuk, mi történik a továbbiakban!

Amikor pedig egyik napon Jób fiai és leányai ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, hírnök jött Jóbhoz és mondta: »A marhák éppen szántottak, a szamarak pedig legeltek mellettük, amikor rajtuk ütöttek a sábiak és elhajtottak mindent, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam tudtam elmenekülni, hogy hírt hozzak neked.«

Még beszélt az, amikor jött egy másik is, és azt mondta: »Az Isten tüze hullott le az égből, leütötte és elemésztette a juhokat és a szolgákat; egyedül én menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.« De még ez sem fejezte be szavait, máris jött egy másik és azt mondta: »A kaldeusok három rajba állva meglepték a tevéket és elhajtották őket, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.«

Míg ez beszélt, íme, jött egy másik és mondta: »Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett a sivatag felől, megrendítette a ház négy sarkát, úgyhogy az összeomlott és rászakadt gyermekeidre és meghaltak; egyedül én menekültem meg, hogy hírül hozzam neked.«

Ekkor felkelt Jób, megszaggatta ruháit, megnyírta fejét, leborult a földre és így imádkozott:

»Mezítelen jöttem ki anyám méhéből

és meztelen térek oda vissza;

az Úr adta s az Úr elvette,

amint az Úrnak tetszett, úgy lett,

legyen áldott az Úr neve!«

Mindezekben nem vétkezett Jób az ajkával és nem beszélt semmi dőreséget sem Isten ellen. (Jób 1,13-22)

Érdekes megfigyelni a narráció stílusát, mely úgy mesél, mintha részesei lennénk a történetnek, és mintha Jóbbal együtt a hírnökök nekünk mondanák el a történteket. Az olvasó Jób oldalán áll, és az események Jóbbal együtt sokkolják. Az egyik be sem fejezi az egyik szörnyűséget, érkezik a másik hírnök is az újabb sokkoló hírrel. Végül fény derül a legszörnyűbb hírre, hogy a gyermekei is odavesztek. Jób reakciója Isten felé továbbra is a hűség és az áldás marad. Jób felkel, megszaggatja ruháit, és leborul a földre. Azon körülmények között ez utóbbi jelentősége nagyon súlyos: „bár meghalok és megszakadok, mégis dicsőítve leborulok előtted”.

A második fejezettel visszatér az Isten és a sátán közti párbeszéd. A sátán nem elégszik meg az eddigi próbatételekkel:

A sátán pedig ezt válaszolta neki: »Bőrért csak bőrt, életéért azonban mindent odaad az ember, amije csak van; bocsásd csak rá kezedet és verd meg a csontját és a húsát, akkor majd meglátod, hogy szemtől-szembe áld ő téged.« Az Úr erre azt mondta a sátánnak: »Nos, kezedbe adom őt, de kíméld az életét!« (Jób 2,4-6) 

Az Úr kiköti, hogy a sátán ne ölje meg Jóbot, ez azonban még csak súlyosbít a történteken, mert Jóbot arra kényszeríti, hogy olyan állapotok és körülmények közt éljen, hol minden összeomlik. Nem úgy tűnik, mintha Isten megajándékozná őt, hiszen milyen élet az ilyen! Jób azonban továbbra is hűséges marad.

Eltávozott tehát a sátán az Úr színe elől és Jóbot undok keléssel sújtotta tetőtől talpig. Jób a szemétdombon ülve, cseréppel kapargatta sebeit.

A felesége megkérdezte:

»Mégis megmaradsz jámborságodban?

Áldd az Istent és halj meg!«

Mindezekben sem vétkezett Jób az ajkával. Ő erre azt felelte neki:

»Balga nő módjára beszélsz!

Ha a jót elvesszük Isten kezéből,

a rosszat miért ne vennénk?« (Jób 2,7-10)

A feleség felveszi Jób szerepét. Azt mondja: „Áldd Istent és halj meg!” Áldás helyett sokkal inkább átok ez, mert az áldást a halálhoz és nem az élethez köti. A nő úgy tűnik fel, mint a sátán kapuja, mely gyanúsan emlékeztet minket a bűnbeesés történetére. Létezik azonban a történetnek egy szociológiai olvasata is. A nő különleges helyet foglal el az élet misztériumával szemben. Emlékezzünk vissza a Prédikátor könyvének nyolcadik és kilencedik fejezetére, a bölcs és ostoba nő közti ellentétre! A nő annyira mélyen kapcsolatban van az élettel, hogy „étellé válik” gyermeke számára. Ezzel a misztériummal szemben a férfi csak hátrálni tud, mert sosem fog gyermekével olyan intim kapcsolatot kialakítani, mint a nő. Nemcsak az anyákról van szó, hanem minden nőről, mert a nő testében az anyaságra teremtetett.

A Szentírás fontos nőszereplőinek nem lehetett gyermekük, sterilek voltak, mégis az élettel egy nagyon mély és titokzatos kapcsolatot alakítottak ki. Gondoljunk Sárára, Ráchelre vagy Sámuel édesanyjára! Judit özvegy volt. Eszternek szinte sosem szabadott bemennie a királyhoz. Erzsébet meddő volt. Mária szűz. Mindez arról árulkodik, hogy egyedül Isten az élet forrása, és csak a nőnek lehet az élettel egy ilyen kitüntetett kapcsolata. A nő így a bölcsesség különleges alakjává és hordozójává válik. A kígyó amikor Isten bölcsességét vétózza meg – másféle bölcsességgel csalogatván Ádámot és Évát –, Éván keresztül teszi azt, mert a kérdés az élet és halál bölcsességét érinti. Ha a nő adja és irányítja az életet, a férfi számára veszélyessé, kísértővé és démonikus figurává válik, mint ahogy azt a régi gondolkodásmódban tapasztaltuk..

Mindazonáltal itt nem egy idegen nőről van szó, hanem Jób feleségéről, mi utal a Ter 2-re is („a kettő egy testté lesz”). Jób a feleségén keresztül, saját húsában hallja a kísértő hangot. Jób mégis hűséges marad, és nem vétkezik. Az első részben látszólag egy olyan Isten képe tűnik fel, ki elveszi a jót, és megengedi a rosszat. Jób hitének azonban növekednie kell, mert Isten nem engedi meg és nem akarja a rosszat, hanem a rosszat jóvá alakítja.

Közben megérkezik Jób három barátja is:

Jób három barátja pedig értesült mindarról a szerencsétlenségről, amely őt érte, s eljöttek hozzá, mindegyik a maga lakóhelyéről: a temáni Elifáz, a súhi Bildád és a naámai Szófár; megegyeztek ugyanis, hogy együtt elmennek, felkeresik és megvigasztalják. Amikor pedig még távolról felemelték szemüket, meg sem ismerték, mire fennhangon sírni kezdtek, megszaggatták ruhájukat és port hintettek fejük fölött az ég felé. Azután hét napon és hét éjjelen át a földön ültek vele és egyikük sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy igen nagy a fájdalma. (Jób 2,11-13)

A három barát a hagyományos bölcsességet képviseli. A bölcsesség, mely megvigasztalja Jóbot, fennhangon sírni kezd, megszaggatja ruháját, port hint a feje felé, és hét napon, hét éjjelen át a földön ül Jóbbal. A bölcsesség a szenvedéssel szemben részesül a fájdalomból, együtt érez, hallgat, nem keres vigasztaló szavakat, mert amikor a fájdalom túl nagy, a szavak nem vigasztalnak. Jelenlétre és együtt érzésre van szükség. Utána jöhetnek a szavak is, de csakis akkor, ha előtte valóban osztoztak a fájdalomban.

A harmadik fejezet

Elkezdődik a könyv lírai része, hol Jób viszonyulása átfordul, és beszélni kezd. Átkozza az életet és Istennel küzd. A barátok is másképp viselkednek, nem hallgatnak már többé, mint a bölcsek, hanem beszélnek. Nem osztoznak többé Jób fájdalmában. Butaságokat mondanak, mert nem lehet vigasztalni, ha közben nem osztozol a fájdalomban.

Jób valójában a hit növekedésének útján jár, mert kifejezi, hogyha Isten egy olyan isten, ki a rosszat akarja, akkor az az isten nem érdekli őt. Kifejezi azon hitét, hogy ha Isten valóban Isten, akkor a dolgoknak változniuk kell. Ez a Jób nem fél elveszíteni hitét és Istennel harcolni, hogy elérkezhessen az igaz Isten megtapasztalásához, aki jó, aki csak ad, és nem vesz el.

Érdekes, hogy a prózai rész azzal fejeződik be, hogy mindenki hallgat, most azonban mindenki beszélni kezd. Ha bölcs hallgatni a fájdalommal szemben, akkor a fájdalomban bölcs az életet átkozni (de nem Istent). Figyelem! Az élet Istentől jön. Az életet átkozni nem azonos Isten átkozásával. Jób csak azt kéri, hogy Isten semmisítse meg az életét, mert az túlságosan fájdalmas és nehéz. Jób az élet fájdalmáért Istent vádolja, Őt teszi felelőssé. A felelősségre vonás egyben felszólítás arra, hogy Isten tegyen valamit másképp és segítsen. Jób egy más Istent keres, aki a jót teremti, nem enged meg semmi rosszat, aki csak ad és szabaddá tesz. Az az Isten, akit Jób keres, a leghatalmasabb gyengeségben mutatkozik meg, egy emberben, aki a kereszten hal meg, és nem fél attól, hogy hitünket összeomlani lássa. Jób azt mondja, hogyha ez az élet, akkor jobb meghalni. Azért küzd Istennel, hogy egy másik arcát mutassa meg.

Ezután megnyitotta Jób a száját, elátkozta születése napját és mondta:

»Vesszen a nap, amelyen születtem,

az éj, amelyen mondták: ‘Fiú fogantatott.’

Legyen az a nap sötétség,

Isten odafenn ne törődjék vele,

napfény azon ne világítson.

Lepje el sötétség s a halál árnya,

ülje meg sűrű felleg,

és borítsa keserűség!

Sötét förgeteg vegye ez éjjelt birtokába;

az év napjai közé be ne tudják,

s a hónapokhoz ne számítsák!

Maradjon az az éjjel magtalan,

vígság azon ne legyen;

átkozzák el azok, akik napot átokkal illetnek,

akik készek felkelteni a Leviatánt!

Öltözzenek sötétbe hajnalának csillagai,

várja a világosságot, de hiába,

ne lássa hajnal hasadását,

mert nem zárta el az engem hordozó méhnek kapuját,

mert nem tartotta távol szememtől a nyomorúságot! (Jób 3,1-10)

Jób elátkozza születése napját, de nem Istent. Elátkozza abban az értelemben, hogy azt kívánja, bárcsak ne született és ne fogant volna meg. Nem elégszik meg azzal, hogy ne szülessen meg, hanem még az előző kilenc hónapot is ki akarja törölni. El akarja törölni azt az éjszakát is, mely fogantatásáról tanúskodik. Héberül a sal-mawet sötétséget jelent, ha a sal-t leválasztjuk róla, akkor csak a mawet marad, mely jelentése: halál. Ez még erősebb. Jób el akarja törölni azt az éjszakát. Azt kívánja, hogy steril legyen, és ne legyen képes világra hozni a nappalt. Majd egy gyönyörű képet használ. Az alkonyat csillagairól beszél, melyek hajnal vagy napnyugtakor jelennek meg. Jób vagy azt kéri, hogy egy teljesen sötét éjszaka legyen, vagy hogy a nap, mi úton van, ne jöjjön, és hogy a csillagok kialudjanak anélkül, hogy elérkezne a hajnal és a fény. A szörnyű rombolás érzékelteti Jób fájdalmát és haragját: mindez azért van, mert megszülettem. A születés pedig együtt jár a fájdalomba való belépéssel is.

Miért nem haltam meg a méhben?

Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor kijöttem a méhből?

Térd engem miért fogadott,

miért tápláltak emlők?

Így most csendben aludnék,

békességben szenderegnék együtt

királyokkal, országok tanácsosaival,

akik pusztaságot építettek maguknak,

vagy fejedelmekkel, akik aranyban bővelkedtek,

akik ezüsttel töltötték meg házaikat.

Vagy mint az elásott idétlen gyermek, nem lennék többé,

mint a magzat, amely nem látott napvilágot.

Ott felhagynak a gonoszok a tombolással,

és pihennek az erőben megfogyottak;

együtt vannak bántódás nélkül, akik hajdan foglyok voltak,

nem hallják többé a börtönőr szavát.

Együtt van ott kicsiny és nagy egyaránt,

s a szolga már nem függ urától. (Jób 3,11-19)

Jób másik álma, hogy ha megszületett, akkor legyen már legalább halott. Jobb meg sem születni; de ha már megszületett, akkor jobb meghalni. Mivel a halál fájdalommal jár, ezért jobb már halottnak lenni. Az anyai térd és emlők nagy gyengédséget fejeznek ki: a térdre ültetés a teljes befogadást jelenti; az anyai emlő pedig az az önátadó gesztus, melyben az anya „étellé válik” fia számára. De mit használ a gyengédség, ha az élet utána a fájdalomról szól? Jobb lenne, ha már halott lenne: „csendben aludnék, békességben szenderegnék”. Jób a halálban a megkönnyebbülés és megpihenés lehetőségét látja. Akkor is, ha nem a shabbat áldásos pihenéséről van szó, amikor az ember a jó és teremtő Istent ünnepli. Jób az élet nélküli pihenésre vágyik, Isten nélkül. A börtönőr és az úr kiléte nem egyértelmű, de sejteni lehet, hogy Isten áll mögötte: a halál megszabadítaná ettől az elviselhetetlen úrtól. Nem az Isten által végbevitt kivonulásról van szó, hanem az Istentől való megszabadulásról.

Mire való világosság a nyomorultnak

és élet a keseredett léleknek?

Azoknak, akik várják a halált, de nem jő,

és ásva keresik, jobban mint a kincset;

akik örülnének mérték nélkül,

ha a sírt végre megtalálnák?

Mire való az élet a férfinak, akinek útja el van rejtve,

akit Isten homályba burkolt? (Jób 3,20-23)

Jób továbbmegy és fokozza a panaszáradatot: „Mire való a világosság a nyomorultnak… akit Isten homályba burkolt?” A hangsúly Jóbról átkerül az emberre: miért születik az ember? Ha előbb a kérdés az egyénre vonatkozott: „miért történik ez velem?”, most a kérdés egyetemessé válik: „mi értelme az életnek?”

Jób mindezért Istent teszi felelőssé. A 24. versben tovább fokozódik: „Sóhajjal kezdem étkezésemet, mint víz árja ömlik hangos zokogásom”. A hangos zokogás héber megfelelője oroszlánüvöltést is jelent. Jób úgy érzi magát, mint egy megsebzett bestia, sebe jajgatva kiált Isten ellen. Ezzel nem átkozza Istent, hanem vádolja, feljelenti őt: „amit teszel, annak semmi értelme sincs”. Emiatt oly erősek a Jób által használt képek és szavak. Istent egy gyökeresen abszurd helyzettel szembesíti, provokálni akarja, hogy változásra bírja Őt. A vád célja, hogy kinyisson Istennel egy kapcsolatot, melyről Jób a látszat ellenére nem akar lemondani.

Elkezdődik a harc Jób és Isten között. Aki őt hallgatja, nem maradhat közömbös és érzéketlen. Aki meghallja a kiáltást és nem lép közbe, cinkossá és elkövetővé válik, mint maga az agresszor. Ha Isten nem lép közbe, azt jelenti, hogy cinkos és része van az igazságtalanságban. Míg a prológusban Jób van próbára téve, itt Jób az, ki próbára teszi Istent. Isten pedig válaszolni fog, de csak a legvégén, a 38. fejezetben. Amikor Isten meghallgatja Jóbot és közbelép, története az üdvösség történetévé válik. Ekkor a kiáltás dicsőítésbe fordul át: „sírásomat öröménekké változtattad” (vö. 29. zsoltár). A panasz, a könyörgés és a dicsőítés közti kapcsolat a zsoltárokban nagyon szoros. Előbb azonban Jóbnak keresztül kell mennie az Istennel és a barátokkal szembeni kettős harcon. A 4-38. fejezetek Jób és barátai közti párbeszédekre épülnek.

A beszédek első ciklusa és a könyv problematikája (Jób 4-14)

A párbeszédekben két ellentétes gondolat tűnik fel a szenvedést illetően: az egyik Jóbé, a másik a barátoké. Az utóbbiak a hagyományos – a prófétai és bölcsességi irodalomban ismert – retributív elmélet szószólóivá válnak, mely szerint: ki rosszat cselekszik, rosszat kap, ki jót cselekszik, jót kap. A barátok azt a következtetést vonják le, hogy Jób bűnös. Meg akarják győzni Jóbot a bűnösségéről. Az olvasó azonban már az elejétől kezdve tisztában van azzal, hogy Jób igaz, mely több helyen megerősítést nyer. A retributív elmélet nem teljesen téves, ami azonban hibádzik, az a leegyszerűsített következtetés. Természetesen a jó és rossz döntéseknek – erkölcsi szempontból – megvannak a maguk következményei, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenütt alkalmazható (főleg az ártatlan szenvedésénél).

Izraelben kétféle igazságszolgáltatási rendszer működött. Az egyiket mishpat-nak nevezik, mely a törvényszéki eljárást foglalja magába. Van egy felperes és egy alperes: a felperes a bíróhoz fordul, hogy megvádolja az alperest. A bíró meghallgatja a két felet és a tanúkat; a végén pedig döntést hoz és kiszabja a megfelelő büntetést. Ha azonban nem bizonyosodik be az alperes bűnössége, a hamis vádlónak kell részesülnie ugyanabban a büntetésben, melyet ő szabott volna ki az alperesre. A büntetésnek igazodnia kell a bűntett súlyosságához (ez az ún. talio (latin: „megtorlás”) avagy a szemet szemért, fogat fogért-elv). A talio-elv arra hivatott, hogy megakadályozza a bosszút, mely túllőne a mértéken: sem többet, sem kevesebbet. Ha a gyilkosságot nem büntetik vele arányos büntetéssel, az az életet értékelné le. A szemet szemért, fogat fogért, életet életért elv szándéka a nevelés, az eltántorítás és a megelőzés. Jobban belegondolva az igazságszolgáltatás ezen módja mód sem tökéletes, és az igazságtalanság csíráit rejti. A büntetés ugyanis igazságtalan eszközöket alkalmaz, mint pl. a szabadság elvétele és a gyilkosság, melyek objektíve mindig rossznak minősülnek. Főleg a halálbüntetésnél látjuk. Azért, hogy elmondhassam, hogy nem szabad ölni, mit csinálok? Én is ölök. Az ellentmondás egyértelmű. Az élet szent, és csak Isten veheti el az életet. A bűnös ember is ember. Az ölés lehet törvényes, ha a jog megengedi, de sosem lehet igazságos. A szemet szemért elv azért is hibádzik, mert végül két szem sérül. Valóban ez az igazságosság? Az igazságosság nem inkább abban áll, hogy ki tönkreteszi a szemet, ne tegye többé?

A Bibliában létezik az igazságszolgáltatásnak egy másik módja, melyet rib-nek neveznek, magyarul: jogvita. Itt is van egy sértett és egy elkövető fél, azonban hiányzik a bíró. A sértett fél a bűnöshöz fordul, hogy meggyőzze őt az elkövetett rosszról és abban bátorítja, hogy ne kövesse el többé a bűntettet. A mishpat-nál az eljárás ítélettel vagy büntetéssel zárul. Emiatt vigyázni kell azzal, hogy Istent bírónak nevezzük, mert a bíró nem bocsáthat meg, ezzel szemben Isten mindig megbocsát. A rib-ben nem csak az a fontos, hogy lebeszélje a másikat a rosszról, hanem hogy a megtérését elősegítse, melynek következtében az már nem fog többé rosszat tenni: nem azért, mert nem szabad, hanem mert a személy megtért. A mishpat könnyebb és egyszerűbb, mint a rib, mégis a rib hatékonyabb módszer, mert úgy akarja az igazságtalanságot megszüntetni, hogy a bűnöst alakítja át. Az előbbi kártérítést igényel, az utóbbi pedig, hogy elismerjék a rosszat annak ígéretével, hogy nem követik el többé. A rib a másik javát keresi. Ez azonban előfeltételezi a megbocsátást és az elkövetővel szembeni jóakaratot. A kapcsolat, a kiengesztelődés teszi lehetővé, hogy meggyőzze a másikat a jóról.

Az elkövetett rossz legnagyobb büntetése maga a rossz, amit elkövetünk. A rossz önmagában büntet. A rossz elismerése abban segít, hogy azt valamiképpen jóvá lehessen alakítani. Ha nem következik be? Ha a sértett fél és a rib kudarcot vallanak, akkor és csakis akkor lehet a bíróhoz fordulni. Krisztus testvéri visszajelzésében és megfeddésében is csak a legvégén lehet az idősekhez fordulni.

Az Ószövetségben többször megjelenik, ahogy Isten a rib-et alkalmazza, amikor a megtérésre hív és felkínálja bocsánatát. Isten „sértett félként” mindig csak a rib-et választja és fogadja el. Mindent megtesz azért, hogy meggyőzzön minket: az élet ajándékaival halmoz el, prófétákat küld, tízparancsolatot ad, folyamatosan szólongat egészen addig, hogy elküldi egyszülött Fiát az emberiség megváltására. Isten csak megbocsátani tud. A bűn megvallása nem a megbocsátás érdeme vagy feltétele, hanem a rib következménye, vagyis a szeretet és a megbocsátás következménye, mellyel Isten felénk fordul. Isten csak a történelem végén lesz bírónk, amikor már nem lesz több lehetőség a megváltásra. Isten csak eszkatológikus értelemben nevezhető bírónak. Ezt leszámítva Isten eljárásmódja mindig a rib-re korlátozódik.

Jer 2,19-ben olvassuk: „Megfenyít téged saját gonoszságod, és elpártolásaid büntetnek téged. Tudd meg és lásd, milyen rossz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet, és nincs benned félelem irántam! – mondja az Úr, a Seregek Istene.” Jób barátai azt hiszik, hogy Isten rib-et alkalmaz Jóbnál. A tények azt mutatják azonban, hogy Jób ártatlan, emiatt Jób fordul a rib-bel Istenhez, hogy téved, amennyiben nem látja ártatlanságát.

Az igazságosságról szóló tanítás Jézusban teljesedik be. Jézus egész szolgálata az Atya nevében egy nagy rib volt az emberiség számára, hogy meggyőzze őket bűnükről, és hogy hagyják magukat Isten bocsánata által átalakítani. Innen származnak az irgalomról szóló példabeszédek, a csodajelek, melyek a gyógyulásnál többről szólnak, és Isten bocsánatát és nagylelkűségét jelzik. Jézus nem tesz mást, minthogy kinyilvánítja az Atya megbocsátó erejét, szelíden meggyőzvén minket arról, hogy szükségünk van rá; és hogy az csak akkor válik hatékonnyá, ha tudatosítjuk bűneinket.

Amikor Jézust megvádolják, nem a rib-en keresztül, hanem a törvényszéken, a mishpat-on keresztül teszik. Ebben az esetben a bírónak el kellett volna ítélnie a hamis vádlókat. Így Jézus vált volna a vádlóvá, de a mishpat és nem a rib felfogása szerint. Ez pedig a halálbüntetést jelentette volna az emberiség számára.

Mind a négy evangélium aláhúzza, hogy Jézus csöndben marad, és csak akkor beszél, amikor Messiás létéről kérdezik. Jézus célja a megbocsátás, ezért elfogadja, hogy meghaljon, hogy ne kelljen másokat a halába küldenie. Elfogadja a halálbüntetést, hogy megszabadítsa az embereket a bűn halálbüntetésétől. Jézus a kereszten függ és szabadon felkínálja életét, hogy felszabadítsa a halál alól a bűnösöket. Ez a húsvéti misztérium. „Ha valaki elveszi a köntösödet, add oda a ruhádat is” (Lk 6,29): a szereteted legyen nagyobb, mint az elkövetett rossz, mert ez hozzájárul a másik szabadulásához és megtéréséhez. Jézus felkínálja a megbocsátást.

Jézus a megbocsátással elveszi minden rossz cselekedet fullánkját. Ezzel együtt a megbocsátást el lehet fogadni és vissza lehet utasítani. Halálával nem maradt semmi, mi elítélhetne minket, hacsak nem a mi tagadásunk és elutasításunk. Ha elfogadjuk Jézus megbocsátását, olyan mintha azt mondanánk: „nem akartam megtenni”. Így eltűnik nemcsak a rossz cselekedet, hanem a bűnös szándék is. A személy szabaddá válik, és nem marad több adóssága. Szabadok leszünk nem azáltal, hogy igazak vagyunk, hanem mert Jézus megigazulásunkká lett. Isten haragja csakis így értelmezhető, hogy a rosszat el akarja törölni, megmentve azt, aki elkövette (rib). A bűnös megváltásához fel kell előbb tárnia vétkét, mert ha nem tudatosítja azt, nem tudja a szabadulást és a megbocsátást kérni.

A szentíró akaratlanul is Jób pártjára állít minket, mert a barátai tévednek. Jób továbbra is kiáll ártatlansága mellett, és nem fogadja el a barátok érveit. A barátok szerint a szenvedés a bűn következménye. Elifáz a tapasztalati valóságot hozza fel, abból von le következtetést: a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy egy ártatlan sem veszett még el. Ha Jób elvesz, azt bizonyítja majd, hogy nem ártatlan:

Emlékezz, kérlek, pusztult-e valaha valaki ártatlanul,

és tönkrement-e valahol, aki becsületes?

Inkább úgy láttam: akik gonoszságot szántanak

és fájdalmat vetnek, azt is aratnak. (Jób 4,7-8)

Miről is beszél? Hiszen Ábeltől kezdve ártatlanok sorával találkozunk, akik agressziót szenvedtek el, míg az elkövetők „boldogan éltek”. Elifáz vigasztalása a régi elméleteken alapszik. Meg akarja vigasztalni Jóbot, rá akarja beszélni, hogy vallja be vétkét és bízzon Istenben. Ez azonban képmutatás, mert a másikat anélkül vádolja, hogy meghallgatná ártatlanságának tanúsítását. Elifáz vigasztaló szavai nem elég bátrak ahhoz, hogy kétségbe vonják azt, amiben hisz. Ahelyett, hogy az ártatlan szenvedésének kérdésével szembesülne, előre gyártott érvelésbe menekül, mely nem tartja szem előtt a tényeket.

Én pedig az Úrhoz fordulnék kéréssel,

Isten elé terjeszteném ügyemet,

aki nagyokat visz végbe, s amiket nem lehet kifürkészni,

csodákat, amiknek nincsen száma;

aki esőt bocsát a föld színére,

és vízzel öntözi az egész határt. (Jób 5,8-10)

Elifáz tanácsokat osztogat Jóbnak, hogy bízzon Istenben. A helyébe képzeli magát anélkül, hogy bármit is érzékelne Jób szenvedéséből. De hogyan tudna Jób bízni Istenben, amikor igazságtalannak éli meg? Jób bízik Istenben, de nem úgy, ahogy Elifáz ajánlja. Jób elég bátor ahhoz, hogy kihívja Istent, szembesüljön Vele és vádolja Őt. Jób őszintesége és bátorsága azt mutatja, hogy bízik benne és tudja, hogy Isten végső soron jó. Ennek látásáért küzd. Elifáz ellenben úgy akarná Jóbot hitre bírni, hogy közben nem őszinte magához. Elifáz a szenvedés gyógyító értékéről beszél, mely tipikusan bölcsességi téma. Elifáz szerint Jób esetében correctio divinával állunk szemben. A baj az, hogy Jóbban nincs mit helyretenni. Elifáz elmélete önmagában véve nem téves, de butaság azt Jóbra alkalmazni.

A második barát, Bildád a nyolcadik fejezetben beszél, és tovább nyomatékosítja, hogy Isten igazságos és Jób a bűnös. Isten mindig igazságos, a hiba a teremtményeiben kell, hogy legyen. Jób fiait is hibáztatja, és halálukat gonoszságuk következményeként magyarázza. Érzékeljük, mennyire kegyetlen ez az elmélet, melyet minden áron érvényesíteni akarnak, és nem tartják tiszteletben Jób gyászát. Azt kérik Jóbtól, hogy apaként tagadja meg magát, aki az első fejezetben teljes szolidaritásban élt gyermekeivel és közbenjárt értük.

A harmadik barát, Szófár azután beszél, hogy Jób folytatja panaszát: „Válasz nélkül maradjon-e a bőbeszédű, vagy a fecsegőnek legyen-e igaza?” (Jób 11,2). Egyedül Isten bölcs, és Ő tud mindent. Tehát Jób a hibás, neki kell megtérnie. Szófárt sem foglalkoztatja Jób ártatlansága, és a retributív elméletnél marad, mely részben hasonlít a sátán kezdeti érveléséhez, a haszonérdekű vallásossághoz, amikor azért fordulunk Istenhez, hogy nekünk jó legyen. „Térj meg Istenhez, mert Ő megjutalmaz!” Ez a gondolatmenet, melyet a barátok képviselnek. Ezt prédikálták a próféták, és a bölcsességi irodalom is ezt tanította: aki a jót cselekszi, jót kap helyébe, ki rosszat cselekszik, rosszal jutalmazzák. A próféták így akarták magyarázni az ember szenvedését, melyet bűnének közvetlen következményeként kellett elszenvednie. Ez részben igaz, másrészt túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Isten a végén kinyilvánítja, hogy a barátok nem beszéltek helyénvalón, mert nem szabad bezárkózni a testvér szíve és szenvedése előtt.

Jób elutasítja a barátok értelmezését és kitart ártatlansága mellett. Ha Isten rib-et alkalmaz Jóbnál és megvádolja Jóbot, akkor hiba van a rendszerben, hiszen Jób ártatlan. Emiatt Jób fordul rib-vel az Istenhez. Igazából Isten sosem vádolja Jóbot, csak így értelmezik a barátok. Az emberiség nagy része is hasonlóképpen jár el, amikor a szenvedéssel találkozva hibást keres. Csak így lehet a szenvedéshez viszonyulni? Jób hagyja magát a barátok által csapdába csalni, és ő is hibást keres. Ha ő nem az, akkor Isten a vétkes! A szenvedés problémáját így kezelni csapda: vagy Isten vádolja az embert, vagy az ember vádolja Istent, hogy nem látja el rendesen a feladatát. Miközben Jób vádolja Istent, megvallja a jó Istenbe vetett hitét is. A rib célja, hogy meggyőzzön a tett hamisságáról, hogy végül az elkövető visszatérjen az igazsághoz. Jób továbbra is egy jó Istenben hisz, és nem megy bele abba, hogy Istent rossznak bélyegezze, aki az embert gyötri. Jób beszéde a hívő emberé, aki nem fogadja el, hogy Isten büntet és igazságtalan. Jób nevén nevezi a dolgokat, hogy Isten beavatkozását kérje. Hányszor sóhajt fel a zsoltáros: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2). Jób nem fél attól, hogy elveszíti hitét, mert a jó Istenbe vetett hite oly mélyen van gyökerezve. Ezért tekintjük  Jóbot a hit óriásának, kiről Isten a végén kijelenti: „Jób, jól beszéltél”. Lássunk néhány példát Jób kiáltás-tiltakozás-imádságaira!

A 7. fejezetben Jób leírja szörnyű szenvedését, és hangosan panaszkodik.

Ezért én sem türtőztetem számat,

szólok lelkem gyötrelmében,

panaszkodom lelkem keservében:

óceán vagyok-e vagy szörnyeteg,

hogy börtönbe vetsz engem?

Ha gondolom: Majd megvigasztal fekvőhelyem,

könnyebbségem lesz, ha elmerengek ágyamon,

akkor álmokkal rettegtetsz

és rémlátással rémítesz. (Jób 7,11-14)

Jób vádja a kiengesztelődést célozza meg. Jób már megbocsátott Istennek és a változásban remél, bízván abban, hogy Isten hűséges marad önmagához és megesik rajta a szíve. Isten érzéketlen és logikátlan dolgot művel, melyet a börtönbe vetés képével érzékeltet. Jób teljesen tönkrement, mégis úgy bánnak vele, mint egy tengeri szörnnyel. Jób szerint ez teljességgel abszurd. Jób az alvásban keres megkönnyebbülést, de még az álomvilágban is rémképek gyötrik. Jób azzal vádolja Istent, hogy visszaél hatalmával, mert egy erőtlen embert kínoz.

Úgyhogy inkább megfulladást áhít a lelkem,

és halál után epednek csontjaim.

Undorodom! Nem kívánok tovább élni!

Kímélj meg, hisz merő semmi az életem!

Mi is az ember, hogy nagyra tartod,

és érdemesnek látod vele törődni,

minden reggel meglátogatod,

és minduntalan próbára teszed?

Még meddig tart, hogy nem kímélsz,

és nem engeded, hogy nyugodtan nyelhessem le nyálamat?

Vétkeztem? Mit tettem ezzel neked, óh emberek Őre!

Miért tettél céltábládnak, hogy terhe lettem önmagamnak?

Miért nem törlöd el a vétkemet,

és miért nem veszed el a bűnömet?

Lám – most a porba térek megnyugodni,

és ha holnap keresel, már nem leszek!« (Jób 7,15-21)

A 17. versben Jób idézi a 8. és a 144. zsoltárt. Nem lehet tudni, hogy a Zsoltárok vagy Jób könyvét írták előbb. Az biztos, hogy Izrael hite a szent és mindenható Istent ünnepelte, ki a törékeny ember gondját viseli. „Hiszen ha nézem az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket alkottál, mi az ember, hogy figyelemre méltatod?” (Zsolt 8,4-5) A kezet a finom, részletes, kidolgozott munkák végzésére használják, így a zsoltár a kézműves Isten képét hozza, aki az embert úgy teremtette, mint egy műalkotást. Hatalmas és végtelen erejével gondoskodik a legtörékenyebb életről. A 144. zsoltár azt írja, hogy „olyan az ember, mint a lehelet” (Zsolt 144,4), mégis értékes Isten szemében. Jób szent idézetekkel kezd, melyek tiltakozásba fulladnak: Isten azért gondoskodik teremtményeiről, hogy később jól meggyötörhesse őket. Első látásra istenkáromlásnak tűnhetek, mégis imádságok.

Jób imádságának csúcspontja, amikor Isten elé tárja annak hiteles és igaz valóságát, és lázad az ellen, hogy Isten saját igazságát meghamisítva cselekedjék. Folytatódik a rib, hogy Isten változzon meg. Súlyos szavakat használ: Isten, aki a lélegzetet is visszafojtja. Jób Isten ellen fordítja egyik legszebb címét is, az „emberek Őrét”, mely a 121. zsoltárban többször feltűnik. Az őr egyben szinonimája a pásztornak is (vö. Zsolt 23). Jób azért veszi szájába ezt a szót, hogy kifejezze fájdalmát, hogy Isten már nem azért pásztorkodik, hogy megvédje őt, hanem hogy fogságba ejtse. Mindezt azért, hogy kifejezze mély fájdalmát és a helyzet abszurditását.

Ahhoz, hogy Istennel valaki így szembesüljön, nagy bizalomra van szüksége: hinni abban, hogy Isten más, mint amit a látszat mutat. Ha Jób az ellenkezőjét gondolná, a rib értelmetlenné válna, és érdemesebb lenne egyszerűen végeznie magával, mint ahogy a felesége javasolta. Jób mélyen hisz abban, hogy Isten nem olyan, és hogy a börtönőrből visszaváltozhat gondoskodó és szelíd pásztorrá. Jób megismétli, hogy nem vétkezett, és ha vétkezett is volna, Istennek meg kellene bocsátania. Hiszen neki hatalma van a bűn megbocsátására és a rossz legyőzésére.   

Jób lassan elfárad, és mint a megkínzott rab, hajlandó vallani, csak hogy véget érjen a tortúrája. Hozzáteszi, hogy már akármi történhet, az úgyis túl késő lesz: „Lám – most a porba térek megnyugodni, és ha holnap keresel, már nem leszek!” Ezzel véget ér az első baráthoz intézett válasza.

A második baráttal, Bildáddal folyó párbeszéd a 8. fejezetben kezdődik. Jób a 9. fejezetben már annyira elkeseredik, hogy azt mondja, lehetetlen Istenre a rib-et applikálni, mert Ő túlságosan hatalmas, és nem lehet hozzá – mint egy egyenrangú partnerhez – fordulni. A végén úgyis Isten győz, nem lehet Őt kikezdeni. A 10. fejezetben azonban összegyűjti minden erejét, és folytatódik a rib. Visszatérünk a megszokott küzdelemhez, ahol Jób az irgalmatlan Isten képe ellen küzd, mert valahol mélyen hisz abban, hogy Isten jó.

Undorodik a lelkem az élettől!

Szabadjára engedem magamban panaszomat.

Szólok lelkem keserűségében!

Mondom Istennek: Ne kárhoztass engem!

Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire?

Jólesik-e neked, hogy megnyomorítasz

és elnyomsz engem, kezed alkotását,

a gonoszok tervét pedig megsegíted?

Vajon szemed húsból való,

s úgy látsz-e te, mint ember szokott látni?

Olyanok-e napjaid, mint az ember napjai,

s olyanok-e éveid, mint az emberi idők,

hogy keresed bűnömet

és kutatsz vétkem után,

holott tudod, hogy semmi gonoszt nem tettem,

és nincs, aki kezedből ki tudna ragadni? (Jób 10,1-7)

Az undor tárgya maga az élet. Az undor a hit kríziséből származik: Isten látszólag elfogadhatatlan dolgokat művel, és ez elfogadhatatlanná teszi az életet is. Jób keserűségről beszél, ami fájdalmát és csalódottságát írja le. Jób kész arra, hogy elveszítsen mindent, hogy az igaz Istennel visszanyerje a kapcsolatot. Már a létezésére sem gondol. Itt annál fontosabb dolgokról van szó. Már nem az érdekeken alapuló hit jelenik meg, ami az ajándékaiért szereti az Istent, hanem az a hit, mely Isten igazságát keresi. Jób költői kérdésekkel fordul Istenhez, hogy szembesítse viselkedésének abszurditásával. A kérdések stílusa hasonlít Isten Évához intézett kérdéséhez a bűnbeesés után: „Miért tetted ezt?” (Ter 3,13).  

„Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire?”. Ha Isten rib-et alkalmaz Jóbnál, Jób tudni akarja, hogy mi lehet igazán a rib tárgya. „Jólesik-e neked, hogy megnyomorítasz?”. Úgy is mondhatnánk: mire jó ez neked? Emlékezzünk vissza, hogy Isten az elején azt feleli a sátánnak: „ellene ingereltél, hogy ok nélkül sújtsam!” (Jób 2,3). Az értelmetlenség nem csak Jóbnak, hanem Istennek is feltűnik, kinek valójában semmi szüksége sincs arra, hogy megmutassa, hogy Őt önzetlenül szeretik.

Jób felteszi a kérdést, hogy Isten szemei vajon nincsenek-e emberi húsból, melyek az ítéletben tévedhetnek. A szemek a Szentírásban az ítélet székhelyét jelölik. Isten szemeinek azonban túl kellene lépniük a látszaton. A Szentírás nem tágít attól, hogy az ember nem láthatja Istent („Istent soha senki nem látta” – 1Jn 4,12).

Mit lát az ember? Az ember csak a külcsínt és a részleges valóságot látja. Mégis fenntartja annak képzetét, hogy „én látom őt”, közben nem tud róla semmit. Isten látása azonban nem ilyen. Innen ered a kísértés is, hogy képeket, hamis isteneket és bálványokat faragjunk magunknak. Istent egy gondolati képbe sem lehet bezárni. A második parancsolat: „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben!” (Kiv 20,4). Bálványok hamis istenképeink is. Az ember ítélete tökéletlen, miközben Isten a szíveket látja.

Jób Istenről tévesen ítélkezik. Isten ideje az örökkévalóság, mely megengedi, hogy perspektívát váltson. A türelem, a várakozás, az irgalom éppoly jellemző Istenre, mint a szántóföld urára, aki nem akarja kitépni a konkolyt. Az embereket ugyanakkor véges idő korlátolja, ami miatt folyton sietnek. Jób igazából azt mondja, hogy nincs szükség a kínzásra, hogy egy gyors bűnvallomást csikarjon ki belőle. Vagyis: gondold át, változz meg és térj meg! Jób rib-e hasonlít Dávid Saulhoz intézett szavaihoz, ki egy hadsereggel vonult Dávid ellen, hogy megölje őt: „Kit kergetsz, Izrael királya, kit kergetsz? Holt ebet, bolhát kergetsz!” (2Sám 24,15).

Gondosan formált és alkotott engem a kezed

körös-körül egészen,

és ily hirtelen tönkreteszel engem?

Emlékezzél, kérlek, hogy úgy formáltál, mint az agyagot!

Mégis ismét porrá akarsz tenni?

Nemde kiöntöttél, mint a tejet,

megalvasztottál, mint a sajtot,

bőrrel, hússal öltöztettél engem,

csonttal, ínnal illesztettél egybe,

életet és kegyelmet adtál nekem,

és lélegzetem fölött gondosságod őrködött! (Jób 10,8-12)

Jób felemlegeti, hogy Isten kezei formálják az embert, melyek most tönkre akarják tenni őt (szó szerint azt jelenti, hogy lenyeli, felfalja). A hagyomány szerint a lenyelés a halál birodalmába, a sheolba zár, hol minden ellenkezője annak, mint ahogy az élet Istene jár el. Jób visszautal a második teremtéstörténetre, ahol Isten mint fazekas agyagból teremti az embert, melybe végül éltető leheletét fújja. Ez a legnagyobb mű, a teremtés koronája. Ezentúl az olvasó azt is tudja, hogy Jób nemcsak egy szép, kedves emberi alkotás, hanem igaz ember. Mi értelme a fazekasnak a szép vázát összetörnie, miután azt megalkotta? Az ember nemcsak agyag, hanem Isten hozzáadja az életet és a kegyelmét, az Ő lelke van benne. Amikor az ember lélegzik, Isten lélegzetében részesül. Mi értelme van akkor tönkretenni?

Bár szívedben rejtegetted,

és tudom, hogy elmédben forgattad mindezeket:

ha vétkeztem, és eddig megkíméltél,

miért nem engedsz bűnömtől tisztának lennem?

Ha gonosz vagyok, akkor jaj nekem!

Ha pedig igaz vagyok, akkor sem járhatok emelt fővel,

mert tele vagyok csapással és nyomorúsággal.

Ha büszke volnék, elfognál, mint az oroszlánt,

és csodás módon újra megkínoznál.

Tanúidat állítanád újra ellenem,

megnövelnéd haragodat irányomban,

büntetések új hada vonulna fel ellenem. (Jób 10,13-17)

Minden hasztalannak tűnik, mint a 9. fejezetben: Jóbnak esélye sincs győzni. Ha bűnös vagy, viseled a következményeit, ha ártatlan vagy, nyomorúság nehezedik rád, és oroszlán módjára rád rontanak, hogy jól megkínozzanak. Jób az oroszlán után a hadvezér képét alkalmazza Istenre, aki folyamatosan újabb erős seregeket küld a szerencsétlen ellen. Mint ahogy Dávid király esetében láttuk: a rib itt is az alattvalótól érkezik a felettes felé. Saul egy tébolyult, könyörtelen király, ki embereivel ráront a törékeny, kis Dávidra.

Miért hoztál elő anyám méhéből?

Bár múltam volna ki, hogy szem ne látott volna engem;

akkor olyan volnék, mintha nem is lettem volna,

anyám méhéből a sírba vittek volna!

Kevés életnapom nemde, hamar véget ér!

Engedd, hogy kissé sirassam fájdalmamat,

mielőtt elmegyek, hogy vissza ne térjek többé

a sötét és a halál árnyékával borított földre,

a nyomorúság és sötétség földjére,

ahol halálárnyék, zűrzavar

és örökös iszonyat lakozik!« (Jób 10,18-22)

Jób visszatér a 3. fejezet születésről és halálról szóló kérdéseihez. Míg a 3. fejezetben a hangsúly a fogantatás radikális visszautasításán van, a fő kérdés itt a miért. Míg korábban meg akarta semmisíteni születése napját és fogantatása éjszakáját, itt azt kívánja, hogy bárcsak az anyaméhből rögvest a sírba tették volna.

Nagyon kemény szavak ezek. Az anyaméh és a sír az emberi lét két határát jelöli: az egyik a kezdete, a másik a vége. A köztes életet utasítja vissza Jób. Az anyai méh nagyon fontos, hiszen magába foglalja azt az életet, ami még nem látszik. Az anyai méh szimbóluma annak az életnek, mi még rejtve, titokban van. Ha pedig az élet nem a születéssel kezdődik, az annak reményét és ígéretét hordozza, hogy a halállal nem ér véget minden. Ha Isten szerette, akarta a gyermeket, még mielőtt anyja méhében formálta volna őt (vö. Jer 1), e láthatatlan mű a fogantatás után egyre inkább kirajzolódik, és a születéskor megünnepeljük a láthatatlanul, rejtélyesen formálódó élet kibontakozását. Így a teremtmény részesül az örökkévalóságban, és az anyai méh Isten örökké tartó szeretetéről tanúskodik. Ez teszi lehetővé Izrael számára, hogy akkor is tanúskodjék Istenről, amikor a nép száműzetésben van és Isten gondoskodása titokzatos homályba borul. Így Izrael be tud lépni a „halál birodalmába” bízva abban, hogy Isten örökké vele lesz. Ez nemcsak Izraelre, hanem az egész emberiség reménye.

Jób ezeknek a bibliai hagyományoknak a gyermeke. Már nem érdekli, hogy mi van az anyaméh előtt vagy a sír után. Az élet minden formájának a megsemmisülését kívánja. Ebben nagyon hasonlít Jeremiás prófétára:

Átkozott az a férfi,

aki az örömhírt vitte apámnak:

»Fiúgyermeked született«,

és nagy örömet szerzett neki!

Legyen olyan az a férfi, mint a városok,

amelyeket feldúlt az Úr, és nem bánta meg;

halljon jajkiáltást reggel,

és harci riadót délidőben!

Mert nem ölt meg engem az anyaméhben,

hogy anyám lett volna a sírom,

és méhe örökre terhes volna!

Miért jöttem ki az anyaméhből?

Hogy nyomorúságot és bánatot lássak,

és szégyenben múljanak el napjaim? (Jer 20,15-18)

A hírnök azt hiszi, hogy áldást hoz, Jeremiás azonban átokkal válaszol. Jeremiás vágya, hogy az anyaméh legyen a sír, és hogy a terhesség ne az életet, hanem a halált szolgálja.

A bölcsesség himnusza (Jób 28,1-28)

A 26-31. fejezetek Jób beszédét tartalmazzák. Tán egy kései szövegről van szó, mely a bölcsességről, mint az ember számára elérhetetlen dologról beszél, mely teljesen Isten ajándéka.

A héber szövegértés szempontjából a 28. fejezet nagyon nehezen olvasható. Találunk olyan sorokat, hol nem igazán lehet érteni, hogy mit is akar kifejezni a szentíró. Ha az olvasó nem rendelkezik a kor nyelvi és kulturális ismereteivel, fontos jelentéstartalmak vesznek el, főleg kétezer év távlatából. Alázatosan tudatosítanunk kell, hogy Isten igéjét ajándékba kapjuk. Amit meg kell értenünk, azt megértjük, és ha olyan részekkel találkozunk, hol bizony vakarjuk a fejünket, alázatosan be kell ismerni, hogy nem értjük. Gyakran a fordító is csak próbálkozik, és őszintén be kell ismernie: "itt nem értem". Önmagában véve nem gond, ha valamit nem értünk, mert segít tudomásul vennünk, hogy a Szentírást nem birtokoljuk, hiszen az ajándék, misztérium, mely felülmúlja értelmünket, és szükség van arra, hogy elengedjük sok (ha nem az összes, ami lehetetlen) előre gyártott képzetünket.

Van az ezüstnek lelőhelye,

és helye az aranynak, ahol kimossák,

a vasat a földből hozzák elő,

s a melegtől megolvadt kő érccé változik,

határt vet az ember a sötétségnek,

és felkutatja mindennek a végét,

a homály köveit és a halál árnyékát is.

Tárnákat nyit idegen nép,

leereszkedik oda, hová ember még nem tette lábát,

és lebeg távol az emberektől.

A kenyértermő földet,

tűzzel forgatja fel alul,

köveiben zafírt talál

és porában arany van,

ösvényét madár nem ismeri,

s a keselyű szeme ki nem fürkészi,

nem tapossák azt büszke vadak,

nem jár azon oroszlán.

Ráteszi kezét a kemény sziklára,

felforgatja a hegyek fenekét,

aknákat vág a sziklában,

és a szeme mindenféle drágaságra mered,

megvizsgálja a folyók fenekét

és rejtett dolgokat hoz napvilágra. (Jób 28,1-11)

Ez a rész a bányász munkáját tárgyalja. Habár nem tudjuk pontosan, milyen módszerekkel bányásztak akkoriban, de a régészeti leletek bizonyítják, hogy az ókor ismerte az ásványkincseket, melyeket az akkori módszerekkel bányásztak ki. Az akkori felfogás szerint a földanya méhében növekedtek ezek az értékes kincsek, melyeknek az ember segítette a világra jöttét.

Fel kell ismerni az értékes dolgokat, ki kell tudni azokat bányászni, és fel kell tudni dolgozni: vagyis bölcsnek kell lenni. A bányász munkája veszélyeket is rejt, mert a sötétben és a föld alatt dolgozik. Az embernek túl kell lépnie saját határait. Az ember általános létmódja a földön bontakozik ki, mert ott kap ennivalót, kenyeret, mi az életet biztosítja számára. Amikor a föld alá megy, túllépi határait. Az önmeghaladás képessége másrészt azt bizonyítja, hogy az ember a teremtés koronája. A 3. versben azt írja, hogy az ember a föld alá megy és véget vet a sötétségnek; a sötétséget fénnyé alakítja, ami Isten hatáskörébe tartozik. A bányász munkájával az ember nemcsak meghaladja önmagát, hanem megtapasztal abból valamit, hogy Isten képére és hasonlatosságára van teremtve.

De hol található a bölcsesség,

és hol van az értelem lelőhelye?

Ember a hozzá vivő utat nem ismeri,

és nem lehet azt az élők földjén megtalálni.

A mélység mondja: »Nincsen bennem!«

S a tenger így szól: »Nincsen nálam!« (Jób 28,12-14)

Amikor az embertől megkérdik, hol van a bölcsesség, be kell vallania, hogy nem tudja. Egy átugorhatatlan akadályba ütközik: rátalálhat aranyra, ezüstre, de saját erejéből a bölcsességet megtalálni nem képes.  

A mazoretikus szöveg nem azt írja, hogy az ember nem ismeri a bölcsességhez vezető utat, annak forrását, hanem azt, hogy nem ismeri annak árát. Ez a fejezet második részében válik világossá, ahol a kereskedelemről beszél, és azt írja, hogy egyetlen drágakő sem értékesebb a bölcsességnél. A tenger – mely a teremtéstől kezdve „ősi ellenfele” Istennek – hatalmas; de még ő sem ismeri a bölcsesség eredetét.

Nem lehet azt megszerezni színarannyal,

nem lehet árát lemérni ezüstben;

nem lehet hasonlítani India festett szöveteihez,

sem a szárdonix drágakövéhez, sem a zafírhoz;

nem ér fel vele sem arany, sem üveg,

nem lehet becserélni arany holmiért.

Ne említsék mellette a korállt meg a kristályt;

a bölcsesség birtoka többet ér a gyöngynél!

Nem ér fel vele Kús topáza,

értékesebb a legtisztább festéknél. (Jób 28,15-19)

Az utóbbi szakasz egy utolsó korlátot említ. Minden tagadó módban van, hogy kifejezze, hogy semmivel sem lehet megszerezni a bölcsességet. Az, hogy nem lehet megvásárolni, azt is jelenti, hogy a bölcsességet nem lehet birtokolni. A bölcsesség ajándék, és csak ajándékként lehet befogadni anélkül, hogy magunkénak tudnánk. A földben található értékes anyagok sem segíthetnek annak megszerzésében, sem a kereskedelem (ami egyébként nagy tudást igényel). A bölcsesség mindig Isten ajándéka marad. Emlékezzünk a Préd 10-re és a Bölcs 7-re, hol a bölcsesség abszolút fölényével találkozunk.

Honnan jő tehát a bölcsesség?

hol van az értelem lelőhelye?

El van az rejtve minden élő szeme elől,

az ég madarai sem tudják.

Az Enyészet és a Halál mondják:

»Csak hallomásból tudunk róla!« (Jób 28,20-22).

A halálban mégis megjelenik a bölcsesség egyfajta ismerete. Ezért valamelyest be kell lépni a halálba, hogy a bölcsesség megnyílhasson számunkra. Belépni a halál fájdalmas misztériumába azt jelenti, hogy megtapasztalom emberi valóságomat. Az ember, mint Isten képmása, képes az önmeghaladásra: a bűnbeesés története szerint helyettesíteni akarja az Istent, a halál pillanatában azonban fel kell fedeznie, hogy sosem lehet olyan, mint az Isten. A halálban az ember elveszíti a mindenhatóság illúzióját, és megnyílik annak igazságárara, hogy rászorul az Istenre. Emiatt válik a halálban az ember bölccsé.

Ennek szintézise olvasható Ezekiel könyvében, a Tirusz királya elleni beszédben:

Ezért így szól az Úr Isten:

Mivel szíved felfuvalkodott

mint valami isten szíve,

azért íme, én idegeneket hozok rád,

a nemzetek legerősebbjeit;

kirántják kardjukat

bölcsességed szépsége ellen,

és megszentségtelenítik dicsőségedet.

Megölnek és lerántanak téged,

és mint akiket meggyilkolnak,

úgy halsz meg a tenger szívében.

Vajon mondod-e majd gyilkosaid előtt is:

‘Isten vagyok én’ – holott ember vagy

és nem isten, gyilkosaid kezében?

Úgy fogsz meghalni, mint a körülmetéletlenek,

idegenek keze által,

mert én szóltam« – mondja az Úr Isten! (Ez 28,6-10)

A halál pillanatában senki sem álltathatja már magát. Le kell mondania az önmegvalósításról, elfogadván törékenységét, Istentől várva a megváltást. Ez a bölcsesség, ez az istenfélelem. Emiatt a halál annak helye, hol kapcsolatba léphetek a bölcsességgel. A halál nem birtokolja azt, és az ember sem szerzi meg a bölcsességet automatikusan a halál pillanatában, csak megnyílhat feléje.

Isten tudja a hozzá vivő utat

és ő ismeri lelőhelyét,

mert belátja ő a világ határait,

és szemlél mindent az ég alatt.

Amikor a szeleknek súlyt adott

s a vizeket kimérte mértékkel,

amikor az esőnek törvényt szabott

s utat a csattogó villámnak:

akkor látta s megszámlálta,

odaállította s megvizsgálta.

Az embernek pedig mondta:

‘Íme, az Úr félelme: ez a bölcsesség,

s a gonosztól távozni: ez az értelem.’« (Jób 23-28)

Ez a szakasz nyomatékosítja mindazt, ami már az előbbiekben is elhangzott: a bölcsesség Istené. A teremtő Isten bölcsen és harmonikusan alkot, hol mindennek megvan a maga rendje. Az ember munkája viszont zilált és szétszórt, nem rendelkezik ezzel a harmóniával.

Isten művének csúcspontja, amikor bölcsességet ad az embernek, és a teremtményt annak befogadó edényévé formálja. A bölcsesség útja az istenfélelem, a rossz elutasítása. A bölcsesség az emberre vágyik: nem az állatokra, nem az enyészetre vagy a halálra. Ha a történet elején Jób az istenfélelmet és a rossz elutasítását gyakorolja, akkor viszont fevetődik a kérdés, hogy mi lehet a gond.

Azonban Jób az első fejezethez képest nagy utat jár be. Egy fájdalmas folyamatot jár be az elmúlás és az elengedés ösvényén. Jóbbal együtt az olvasó is ezen az úton halad végig. Jób most már be tudja fogadni a bölcsességet, mert belépett a halál misztériumába. Jób saját bőrén tapasztalja meg az ember valóságát és törékenységét. Az 1. fejezet elején ez még hiányzott Jóbból és az olvasóból.

A beszédek befejeződnek, és véget ér a barátokkal folytatott párbeszéd. A szavak elcsitulnak, és a végponthoz érünk: a halál misztériuma előtt állunk, melyet Istennek a saját misztériumával kell betöltenie. Jób most már igazán találkozhat Istennel. Jób helyett most már Isten beszél.

Isten válasza (Jób 38,1-42,6)

Jób válasza a 31. fejezetben ér véget ártatlanságának ismételt kinyilvánításával.

Vajon hamisságban jártam-e,

és csalárdságra sietett-e lábam?

Vessen engem igaz mérlegre

és győződjék meg Isten az ártatlanságomról!

Vajon letért-e lépésem az útról,

és szemem után járt-e szívem?

Tapad-e kezemhez szenny?

Akkor vessek én, de más fogyassza,

és tépjék ki tövestül termésemet!

Vajon bomlott-e szívem asszony után?

És leselkedtem-e barátom ajtajánál?

Akkor feleségem más cédája legyen,

és mások hajoljanak föléje!

Mert ez gyalázat lett volna,

és igen nagy gonoszság,

tűz, amely pusztít az enyészetig,

és kiirt minden termést. (Jób 31,5-12)

Jób állásfoglalása még világosabbá és pontosabbá válik. Kijelenti, hogy nincs más mondanivalója, mint hogy minden erejével ártatlansága mellett kardoskodjék. A végén még az aláírását is felajánlja a vádirathoz:

Bár lenne, aki meghallana engem!

Tessék, az aláírásom! Válaszoljon a Mindenható,

s az írná meg a vádiratot, aki meg is ítél,

hogy a vállamon hordozzam,

és ékességként felköthessem fejemre!

Minden lépésemnél hírül adnám

és bemutatnám neki, mint fejedelemnek! (Jób 35-37)

Az aláírás aktusával Jób elfogadja,hogy meghaljon, és hogy Isten még a lépteit is számolja. Sőt, már Jób is számolná a lépteit, miközben Isten felé közeledik.

A barátok szemléletében Isten vádirata Jób szenvedése. Jób a vádiratot már diadémként szeretné a fején hordani, és Isten vádolását fokozatosan a dicsőítés és fejedelemségének elismerése énekévé alakítja. Jób most már Isten felé halad. Bizonyos értelemben kilép „a drámakirálynő” szerepéből. Kétségbeesésében Jób mindent odaadott, nincs veszítenivalója, és kész arra, hogy meghaljon. Itt azonban már nem a meghalás a fontos, hanem, hogy belépjen Isten misztériumának valóságába. Azért megéri feltenni mindent.

Ezen a ponton a könyv szerzője várattat magára. Eliú végeérhetetlen beszéde következik, mely késlelteti Isten válaszát. Eliú meghosszabbítja a várakozást, egyben azonban elő is készíti Isten és Jób párbeszédének pillanatát.

Isten ahelyett, hogy válaszolna, kérdések özönét zúdítja Jóbra. Aki válaszokat vár, ahhoz Isten kérdéseket intéz. Ráadásul olyan kérdéseket, melyekre Jób nem tud válaszolni. Amikor Isten megjelenik a fergetegben, Jób azt várja, hogy az magyarázkodjon. Isten azonban kérdésekkel rohamozza meg. A válaszadás kevésbé elegáns módját választja Isten, de csak látszólag.

És felelt az Úr Jóbnak a fergetegből, és ezt mondta:

»Kicsoda az, aki elhomályosítja a gondviselést

belátás nélküli beszédével?

Övezd fel derekadat, mint férfihez illik,

én kérdezlek, te meg felelj nekem! (Jób 38,1-3)

A derék felövezése olyan fontos eseményeket megelőző lépés, mint a harc vagy a gyaloglás. A derék felövezése segít gyorsabban haladni, akadálymentesítve a járást. Isten arra hívja Jóbot, hogy készüljön fel az utazásra és a harcra: „én kérdezlek, te meg felelj nekem”. Jóbot az igazságra akarja rávezetni, az ember mélyebb megismeréséhez, és önmagából is meg szeretne mutatni valamit. Egy mély és zsigeri istentapasztalatba hívja, emiatt nem ad válaszokat, hanem a kérdéseken keresztül vezeti Jóbot, hogy ő maga találjon a válaszokra, melyek nem csak logikusak és racionálisak, hanem a tapasztalat is alátámasztja őket. A kérdéseken keresztül Isten úgy vezeti Jóbot, mint egy apuka, aki gyermekének az állatkerti látogatás során bemutatja a világ csodáit. Míg a 3. fejezetben Jób a teremtett világot pusztulva akarta látni, most Isten a teremtés szemlélése által, segít Jóbnak megláttatni annak gazdagságát.

Hol voltál, amikor a föld alapjait megvetettem?

Jelentsd meg nekem, ha tudsz okosat!

Ki határozta meg méreteit? Hisz tudod!

Ki vont azon mérőzsinórt?

Mibe bocsátották alapzatát,

és ki tette le a sarkkövét,

miközben együttesen dicsértek engem a hajnali csillagok,

és ujjongtak az Isten fiai mindnyájan?

Ki zárta el a tengert kapukkal,

mikor kitört, s az anyaméhből előjött,

amikor felhővel ruháztam,

ködből pólyát adtam neki

és körülvettem határaimmal,

zárt és kapukat adtam neki,

és mondtam: Idáig jössz és nem mégy tovább!

Itt törjék meg hullámaid gőgje!

Vajon kirendelted-e már a reggelt, amióta megvagy,

és kijelölted-e a hajnalpír helyét. (Jób 38,4-12)

A tengert Isten egy kisgyerekhez hasonlítja, kit gyengéden bepólyál. Jób lassan elkezd hátrálni, de nem azért mert meg van félemlítve. Isten azt akarja megmutatni Jóbnak, hogy a világ bámulatos: a tenger pedig nem egy szörnyeteg, hanem olyan, mint egy kisgyerek.

Együtt tudnád-e tartani a Fiastyúk ragyogó csillagait?

Vagy elbírnád-e oldani a Kaszás kötelékeit?

Elővezeted-e a hajnali csillagot idejében,

és felhozod-e az estcsillagot a föld fiai fölé?

Ismered-e az ég törvényeit,

és te határozod-e meg uralmát a földön? (Jób 38,31-33)

Maga Isten csodálkozik a hóhullás jelenségére, majd a hajnalra, ahogy az éjszaka fénybe öltözik. Honnét mindez? Az égből. Isten nem akarja megrémíteni Jóbot, hanem csak szelíden magyaráz neki, mint egy kisgyereknek, ki életében először lát havat. Így jutnak el a Fiastyúk és a Kaszás csillagképéhez is. Ki tartja őket egybe? Isten olyan, mint egy apuka, aki a gyerekét az állatkertbe viszi, és az állatokról úgy beszél, mint aki egyedül ismeri a titkukat.

Ejtesz-e prédát az oroszlánnak,

és betöltöd-e kölykei étvágyát,

amikor búvóhelyükön meglapulnak

és odújukban leselkednek?

Ki készíti el a hollónak eledelét,

amikor fiókái Istenhez kiáltanak

és étel nélkül röpdösnek?

Tudod-e a kőszáli kecske ellési idejét?

Figyeled-e a szarvastehén fajzását?

Számon tartod-e vemhességük hónapjait,

és tudod-e ellésük idejét? (Jób 38,39-39,2)

Jóbnak nincs más választása, mint hogy bevallja, hogy nem tudja. Ha a teremtett világ ennyire jó és bámulatos, akkor a Teremtőnek is jónak kell lennie. Az első teremtéstörténetben kimondott jó Isten jóságát tükrözi, amit Jób végre megtapasztalhat, egyúttal kicsinységét is. Ez már nemcsak elméleti ismeret, hanem tapasztalattá válik, így Jób elfogadja teremtettségét és azt, hogy az ember nem ismerheti a világ összes titkát. Hogyan ismerhetné az élet, a szenvedés és a halál értelmét, ha az emberi létben oly titokzatos dolgok vannak, mint az ember szabadsága? Isten Jóbot kiengedi önmaga kalitkájából, és nem hagyja tovább gyötrődni a terméketlen önanalízisben. Jób meg akarja érteni Istent. Isten megoldhatatlan kérdések elé állítja, melynek következtében fel kell ismernie, hogy nem érthet meg mindent.

Íme, a titok feltárult: az ember nem tudhat mindent. Isten felteszi az utolsó kérdést: folytatni akarod-e még a rib-et?

Ismét szólt az Úr, és ezt mondta Jóbnak:

»Oly könnyen meghátrál-e, aki Istennel perbe szállt?

Nos feleljen erre Isten vádlója!«” (Jób 40,1-2)

Jób megérti, hogy abszurd elvárás lenne, hogy mindent felfogjon és Istennel vetekedjen.

„És felelt Jób az Úrnak:

»Mit feleljek én, aki könnyelműen szóltam?

Kezemet a számra teszem!

Egyszer szóltam, bár azt is elhagytam volna!

Meg másodszor, de nem teszem többé!« (Jób 40,3-5)

Jóbnak már nincs szüksége a rib folytatására. Nem azért, mert Ő erősebb és hatalmasabb, hanem mert már nincs, amivel vádolja Őt. Jób hallgatásba merül. Nem a legyőzetett csendje ez, hanem a megbékéltté, aki elismeri, hogy nem lehet rib-et folytatni Istennel szemben, olyan válaszokat keresvén, melyek nincsenek az ember birtokában. Akkor is, ha Isten nem magyarázza meg fájdalmának okát, Jób megérti, hogy a szenvedés misztériumát el lehet fogadni. A szenvedés így veszít akut fájdalmából, és mély elfogadás születik.

A szájra tett kéz azé, aki megértette, hogy nem érthet meg mindent, de azé is, ki egy titkot szemlél. Istent csak úgy lehet megtapasztalni, mint aki mindig túlmutat a látszaton. Fontos elfogadni ezért a kicsinységet, hogy rá lehessen csodálkozni az Ő mindent meghaladó valóságára.

Egyszerre Isten megtámadja Jóbot. Isten szarkasztikussá és agresszívvé válik, mert Jóbban még hiányzik annak átfogó megértése, hogy az ember nem játszhat istent, és hogy Isten más, mint az ember. Ez az emberiség örök problémája, hogy azt képzeli, hogy jobban tudja a dolgokat, mint Isten. Istenként tetszeleg magában, és küszködik, hogy beismerje teremtményi törékenységét.

Lássuk az utolsó mozzanatot, amit Isten megtapasztaltat Jóbbal!

És felelt az Úr Jóbnak a fergetegből és mondta:

»Övezd fel derekadat, amint férfihez illik!

Én kérdezlek, te meg felelj nekem!«

Semmivé akarod-e tenni az én igazságomat?

És kárhoztatsz-e engem, hogy neked legyen igazad?

Olyan-e a karod, mint az Istené?

Mennydörgő hangon szólsz-e úgy, mint ő?

Akkor vegyél magadra ékességet és emelkedj föl magasra,

légy dicsőséges és öltözz ragyogó szépségbe!

Szórd szét a kevélyeket haragodban,

Tekints minden kevélyre és alázd meg őket!

Láss meg minden gőgöst és szégyenítsd meg őket!

Morzsold össze a gonoszokat helyükön!

Rejtsd őket mind a porba,

süllyeszd orcájukat a verembe!

Akkor én is beismerem,

hogy jobbod győzelemre segít téged! (Jób 40,6-14)

Isten azt javasolja Jóbnak, hogy cseréljenek szerepet. Az isteni fenség tipikus képeit használja: ékesség, dicsőség és ragyogó szépség. „Íme, az ajánlat! Ha vádolsz és ártatlannak érzed magad, legyen így: tégy úgy, mintha Isten lennél! Tedd az isteni kötelezettségeket, amelyekről azt mondod, hogy én elhanyagolom. Lépj közbe te magad: alázd meg a kevélyeket, morzsold össze a gonoszokat, rejtsd el őket a porba, és én meg „ember” leszek, ki téged dicsér, hogy milyen jól végezted dolgodat!” Egy szarkasztikus módja annak, hogy Isten kifejezze: „ki vagy te, hogy Isten tervét megítéld? Tudod te, hogyan kell isten lenni?” Mintha nem az ember lenne Isten képére és hasonlatosságára teremtve, hanem az ember gondolná, hogy Isten van az ő képére és hasonlatosságára alkotva. „Lássuk, lépj Isten helyébe!” Isten nem akarja megalázni Jóbot, csak annak illúzióját akarja lerombolni, hogy Jób mindent ismerhet és tudhat.

A mindenható Istent gyakran úgy akarjuk látni, mint aki megvéd minden rossztól. Isten azonban más, az ő hatalma másképp működik: szeretvén az embert a megváltás boldogságára akarja juttatni anélkül, hogy szabadságában gátolná. Isten hatalma úgy győzi le a fájdalmat, hogy értelmet ad a fájdalomnak, az életnek és a halálnak. Mindezt nem erőszakosan éri el, hanem szelíden óhajtja a szív megtérését.

Nem igaz, hogy ha az ember ártatlan, akkor Isten a felelős érte. A szenvedés egy misztérium, mely az ember részét alkotja határaival együtt, és amit a hit bizonyosságában lehet elfogadni, hogy Isten legyőzi a rosszat. Másképp, mint ahogy az ember gondolja. Az életben el kell fogadni annak titkait és a rossz misztériumát. Isten felajánlja Jóbnak, hogy ő kezelje a rosszat, de Jób megbicsaklik benne, nem képes rá.

A szenvedéssel kapcsolatos kérdéseket át kell alakítani. A fókusz nem az ártatlanság-bűnösségon van, hanem Isten titkán, aki a maga módján és ritmusa szerint kínálja a megváltást.

Lássuk Jób végső válaszát!

És felelt Jób az Úrnak, és mondta:

»Tudom, hogy mindent megtehetsz,

és hogy egy gondolat sincs rejtve előtted.

Ki az, aki a gondviselést elhomályosítja értelem nélkül?

Valóban balgán beszéltem

olyanról, ami tudásomat messze meghaladja!

Hallgass meg csak, hadd beszéljek,

én kérdezlek, te meg felelj nekem!

Eddig szóbeszédből hallottam felőled,

most pedig saját szememmel látlak!

Korholom tehát önmagamat,

bánom bűneimet porban és hamuban!« (Jób 42,1-6)

Jób most már láthatja Istent. A helyzet külső szemmel nézve semmit sem változott. Jób nem abban tapasztalja meg Istent, hogy meggyógyítja, hanem egy másik, különleges áldásban: „most pedig saját szememmel látlak!” Amikor Jób lemond minden elvárásáról, akkor tudja az igazi áldást fogadni: látja Istent. Ez a legigazabb és legszebb áldás, mi létezik. Jób küzdelme végén új szemeket kap, amelyek fel tudják ismerni Istent, be tudják fogadni az Ő igazságát és kritériumait; és ki tud engesztelődni önmagával, a szenvedéssel, a halállal, a valósággal és még a barátaival is. Jób most már el tudja fogadni szenvedését. Már nem kéri, hogy vegyék el tőle. Elfogadja, hogy az egy misztérium, melynek nem lehet tudni az okát, de amit Isten megtapasztalásakor el lehet fogadni. Az elméleti válaszok ilyenkor semmit sem segítenek, mert a kérdések megmaradnak.

Jób saját szemével látja Istent. A szenvedése továbbra is folytatódik. Isten nem változtatja meg Jób fizikai valóságát, de a szívében gyökeresen átalakul valami, megmutatván, hogy Isten mennyire közel áll azokhoz, akik Őt keresik. Ez a szenvedés és a halál új értelmét adja, és ez Isten igazi győzedelme a rossz felett. Isten azáltal győz, hogy átformálja a szívet, Jób szemeit, és engedi, hogy Jób megtapasztalja az Ő közelségét és szelídségét.

Ez a hit központi témája. Mi gyakran úgy képzeljük Istent, mint aki mindenhatóságában bármire képes. Így születnek azok a kérdések is, hogy miért engedi meg Isten, és hol van a szenvedésben. Mindez amiatt, mert egy superman-hez hasonló istent képzelünk magunknak, aki megállítja a földrengéseket, és a varázspálca legyintésével megoldja összes gondunkat. Gyakran egy varázserejű istenben hiszünk.

Isten hatalma azonban másként működik: a szeretet elgondolhatatlan és elképzelhetetlen útjait választja. Isten olyan hatalmat akar, mely közel engedi Őt az emberhez. A transzcendens Isten evilágivá válik, aki a törékenység útját választja; aki önmagát ajándékozza, hogy megváltson; aki a fájdalmat úgy győzi le, hogy Ő maga is belép abba.

Az áldás a szív megtérésén keresztül valósul meg. Az izmos és mágikus isten nem alakítja át a szíveket: megszünteti a földrengést, de nem alakítja át az embert. Isten hatalma lerombolja illúzióinkat, hogy megtapasztaljuk, az igazi erő a szeretetben és a látszólagos törékenységben nyilvánul meg, mi sebezhetően ajándékozza magát, és közel kerül minden szükséget szenvedőhöz. Amikor Jób megérti ezt, akkor Simeonhoz hasonlóképpen felsóhajt: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, mert látták szemeim üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél” (Lk 2,29-31). Istennek a látogatása számít igazán. Lukács nem mond arról semmit, hogy Simeon öreg vagy fiatal lenne: nem a kor számít, hanem, hogy az ő szemei már látnak. Jób harca itt véget ér. Már különösebben nem foglalkoztatja, hogy meggyógyuljon, mert már belépett az áldásba.

Az epilógus (42,7-16)

A könyv itt akár véget is érhetne, azonban még hátravan a befejezés, ami prózában íródott. Az epilógus üzenetét úgy is lehetne tekinteni, mint Jób megjutalmazását, amiért oly hűséges volt, így visszakaphatja elkobzott javait. Ez nem így van, mert Jób valódi áldása az, hogy meglátta Istent. Mit akar üzenni a záró tizenegy vers?

Az epilógus két részre oszlik: Isten kéri a barátokat, hogy beszéljenek Jóbbal, majd a második részben közbelép és visszaadja Jób javait. Lássuk az első részt!

Miután pedig az Úr Jóbhoz ezekkel a szavakkal szólt, a temáni Elifáznak ezt mondta: »Haragra gyúltam ellened és a két barátod ellen, mert nem beszéltetek előttem igazat, úgy, mint Jób, az én szolgám. Azért most vegyetek hét fiatal bikát és hét kost, menjetek Jób szolgámhoz és mutassatok be egészen elégő áldozatot magatokért, és szolgám, Jób könyörögjön értetek. Az ő kedvéért teszem, ha nem tudom be nektek a dőreséget; mert nem beszéltetek felőlem igazat úgy, mint Jób, az én szolgám.« (Jób 42,7-8)

Jóbot Isten szolgájának nevezi, ki jól beszélt, ellenben a barátok ostobán szóltak, kik a „jót teszel - jól leszel” axiómát hajtogatták, és úgy akarták megvédeni Istent, hogy közben embertársukat támadták. A barátok objektíve igazat mondtak, azonban hiányzott a testvér meghallgatása, a szenvedésben való közösség,. Ellenben Jób, aki hánytorgatózott Istennek, az, aki jól beszélt.

Jób barátai azt ajánlották, hogy tartson bűnbánatot, hogy megszerezze Isten kegyelmét. De sosem igaz, hogy Isten azért bocsát meg, mert a bűnös megvallja vétkét, hanem épp fordítva van: az ember azért ismeri be vétkét, mert Isten már megbocsátott neki. A barátok istene a sátánhoz hasonlít, aki azt mondja, hogy Istent csak azért lehet szeretni, mert cserébe jót ad. A retributív elmélet nem tartja szem előtt a megváltás ingyenességét. Isten megsemmisíti a barátok istenképét, mert Ő az az Isten, akit Jób keresett. A vádlottból Jób az igazi vádlóvá, a barátok közbenjárójává válik.

Isten azt akarja, hogy a barátok szíve megnyíljon a megtérésre, és ez csak akkor tud bekövetkezni, ha előbb Jóbhoz mennek, és beismerik, hogy igaz ember. Jób felkeresése teszi lehetővé, hogy elfogadják és megnyíljanak Isten irgalmára. Ahhoz, hogy Jób a megbocsátás közvetítője lehessen, szükség van arra, hogy előbb megbocsásson nekik. Isten megengedi Jóbnak, hogy valami istenit tegyen és megbocsásson. Jób ezáltal belép Isten áldásába, eljárásmódjának dinamikájába. Itt nyer megerősítést, hogy Jób valóban látta Istent. Innen változik meg Jób helyzete.

Elmentek tehát a temáni Elifáz, a súhi Bildád és a naámai Szófár, és úgy cselekedtek, amint az Úr nekik mondta. És az Úr tekintettel volt Jób személyére. Az Úr hajlott is Jób bűnbánatára, miután ő a barátaiért imádkozott, és mindenből, amije volt Jóbnak, kétannyit adott neki az Úr. (Jób 42,9-10)

A fordítás itt hibádzik, mert nem „miután”, hanem „miközben” imádkozott, Isten kétannyit adott neki. A „miután” értelmezés úgy magyarázza Jób helyzetének helyreállását, mint a barátaiért mondott imájának következményét. Az epilógus elgondolása viszont az, hogy Isten mindent visszaad abban a pillanatban, amikor Jób imádkozik. Nem azért, mert imádkozott, hanem azért, mert az imádság önmagában már helyreállítás és kiteljesedés. A barátokért mondott ima beteljesíti az elkezdett folyamatot. Nincs már több küzdelem, keserűség és harag. Jób megbocsátott barátainak és kiengesztelődött saját valóságával. Ez az, ami visszahelyezi őt az áldás teljes állapotába.

Ez felveti a közbenjárás kérdését. Mit jelent Istenhez könyörögni valakiért? Mi a közbenjárás igazi értelme? Az lehet a benyomásunk, hogy valamit látunk, amit Isten nem lát, és segítenünk kell Istennek, hogy úgy járjon el, ahogy mi gondoljuk. Ebben szövetségeseket keresünk Máriában és a szentekben, hogy győzzék meg Istent a mi igazunkról. A közbenjárás valami másról szól: arról, hogy az imában azt mondom, hogy legyen meg Isten akarata és kész. Kérvén, hogy Isten úgy formálja a szíveket, ahogyan Ő szeretné. Nem azért kérem Istent, hogy meggyőzzem Őt, hanem hogy az Ő vágya megtestesülhessen abban az emberben az én imádságom által.

A barát javát főképp Isten ismeri. Gondolhatok a gyógyulás egyfajta útjára, de egyedül Isten tudja, hogy mi válik igazán hasznára. Nem én provokálom ki Isten vágyát, jóságát, hanem az imádságomban csak jelenvalóvá teszem azt.

Jób azt szeretné, hogy a barátok bocsánatot nyerjenek, de ez az, amit Isten is akar, és emiatt tanácsolja a barátoknak, hogy menjenek Jóbhoz. Szükség van arra, hogy Jób kifejezze megbocsátási szándékát, ami egyben Isten akarata. Miközben Jób ezt teszi, véglegesen belép Isten áldásába, és most már mindent látni fog.

És meglátogatta őt minden fivére, minden nővére, és régi ismerősei is, valahányan voltak, vele étkeztek házában, sajnálkoztak fölötte, és megvigasztalták mindazon csapások miatt, amelyeket az Úr rábocsátott, és mindenki adott neki egy-egy juhot és egy arany fülbevalót.

Az Úr pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt, mert lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer iga marhája és ezer szamárkancája. És született neki hét fia és három leánya. Az egyiket Jemimának, a másikat Kassziának, a harmadikat pedig Kerenhappuknak hívta. Az egész földön sem lehetett olyan szép leányokat találni, mint amilyenek Jób leányai voltak, és atyjuk örökrészt adott nekik fiútestvéreikkel. Jób pedig ezek után még száznegyven évig élt és látta nemcsak gyermekeit, hanem gyermekeinek a gyermekeit is negyedízig. – Majd meghalt vénségben, napokkal betelten. (Jób 42,11-17)

Igaz, hogy a rossz legyőzetik és a jó győzedelmeskedik, de nem lehet ezt így leegyszerűsíteni a harminc fejezeten keresztül folyó küzdelem után. Igazából elég lett volna azzal befejezni a történetet, hogy „az én szemeim már látnak”. Mi értelme a happy endnek? Jób már belépett Isten áldásába. Miért kell újra gazdaggá válnia? Az nem semmisíti meg Jób korábbi szenvedését. Új gyermekei születnek, de senki sem adja vissza a hét halott gyermeket, nem teszi semmissé az elszenvedett fájdalmat. Tán nem egy happy endről van szó, hanem annak klasszikus kifejezéséről, hogy Jób megismerte a jó Istent, aki életet ad a halálban is, és áldást hoz még a látszólagos balsorsba is, és hogy Isten jelen van a próbatételekben.

Jób a szó legmélyebb és legteljesebb értelmében kérdezett. Ha a kérdés hamis, a válaszok is hamisak lesznek. Krisztus eljön, hogy megadja a végleges választ…